-

Gondzolkozz... de ne a szíveddel.

Legszívesebben a fejemet verném a falba, és egyre azt hajszolnám, hogy "nem tudok", de vajon tényleg így van? 
Az a baj, hogy tudom a választ: nem.

Még én sem vagyok annyira abnormális, hogy ne tudjam a dolgokat logikusan végiggondolni... az egyetlen hátráltató dolog, hogy sejtem, hogy hova fogok kilyukadni. És azt nem akarom.

Ez tényleg akkora önzőség, mint aminek hangzik?

Miért érzem úgy, hogy ennek a vége megint az lesz, hogy "vége" ?.. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnék veled is úgy viselkedni, mint a többiekkel, ha bele tudnék törődni abba, hogy elveszíthetlek.

Talán akkor nem is lenne bennem félsz, és nem is kéne most sem ezen gondolkodnom. Annyira irónikus.. azért foglak elveszíteni, mert nem akarlak elveszíteni.. Nevetnék, ha..

Igazából már engem idegesít a viselkedésem, és erre még csak rátesz egy lapáttal, az, amit érzek.
Komolyan, mint valami.. nullikús szerencsétlen.

De hogy a pics*ba tudnám levetkőzni, amit érzek? Így is elég nehéz elfolytani egyes.. dolgokat, de képes lennék uralkodni a tudatalattimon? Nem hiszem.. 

És akkor itt kéne kimondani, hogy...

de.. ahhh, j'ai besoin de toi.

Megpróbálok nem erre gondolni, kívülről nézni az egészet.

Vagy te, aki konkrétan már csak a csillagokat nem hozta le azért, hogy működjön ez a dolog..
És vagyok én, egy rakás szerencsétlenség, aki még változni se képes..

Egyelő? Egy rohadt egyoldalúsággal..

Gyűlölöm..

Könnyebb lenne, ha nem éreznék? Talán...

De még akkor is ott van az, hogy.. nem egészen tudom magunkat egyenlő félnek tekinteni..

Egyszerűen más vagy, mint a többiek.

Nem akarok többet, csak a barátod lenni, de...

hívlak majd, rendben?