Csak egy maszk. Egy álarc. Egy arc a világ felé.

Ez vagyok.

Senki sem ismeri az igazi valóm.

Amikor mosolygok, a szemem nem nevet.

Hisz’ ilyenkor sem lehetek veled.

Úgy érzem, ha akarnám, se tudnám elmondani,

Nem lehet.

Szívem nem fog másért dobbanni…

Meglehet.

Kötődés, magány, vágyak.

Amikor mindenki azt hiszi jól vagy.

S közbe nincs másod, mint az álmok,

Amikor késként szúr a valóság, átok.

Szemem könnyes, szívem fáj.

Te ezt nem látod, és ez bánt.

Jó lenne sírni, nyíltan vállalni,

Ha nem kéne folyton, csak folyton nevetni.

Meglep, ha az emberek azt hiszik.

Hogy a világnak más baja sincs,

S csak nekik, nekik okoznak gondokat,

Észre se vesznek, s ők is beléd rúgnak.

Amikor fizikai fájdalmat érzel, mikor légzel,

Ha ébren vagy, de nem vagy éber,

Amikor ülsz, figyelsz, de közbe csak nézel,

S ha úgy érzed, nem megy, és csak mész el.

A mosoly, csalfa, hazug, ellenáll.

Amikor már zokogva várod, de meg nem áll.

Hinnéd, hogy lesz még szebb talán,

De eleget láttál, hogy tudd, nem ám.

Ha valaki kérdez, reagálsz.

Ha valaki átlát, odébbállsz.

Ha valaki szeret, menekülsz,

Ha valaki megüt, visszaütsz.

Reflex, játszol, mert ezt kell tenned.

Támadj, ha neked fájhat, s az élet téged bánthat.

Fuss el, ha azt hiszed, hogy ezt kell.

Meg kell tenned, így csak szenvedsz.

Vágyak, fantázia, valóság.

Ha felkelsz, elszáll. Csalódás.

Álmok, a világban neked csak gyöngyszem.

Hidd el, az élet nincsen rendben.

Amikor fáj már maga a létezés.

Amikor nem várod, és egyszer csak véget ér.

Nem beszélsz, magadba fojtod bánatod,

Elemészt, megfojt a fájdalom.

Egy maszk. Egy álarc. Egy arc a világ felé.

Nélküle elvesznék. Ha ismernék, bántanak.

Nem tűröm, hogy bántsák az álmomat.

Én létezem, még akkor is ha fáj.

Ha nem látod értelmem, csak minden hibám.

~oOo~