Mellettem végig lógó emberek sora,

Megtehetném azt is, hogy nem nézek oda,

De vonzza a tekintetem a halál szaga,

Csak állok megdermedve, rímbe fagyva.

Gyilkolás már az, hogy gyilkolni próbálok,

Szavakat a papírba kínosan formázok.

Csak állok, s hagyom, hogy elragadjon a hév,

Nézem a sort, ahogy lóg a nép.

Halott a táj is, halott a világ,

Halott a szív is, halott a magány,

Nem mozdul semmi, csak fojtó némaság,

Gondolat szökken, s messze száll.

Mintha mozgást látnék, halk zilálást,

Felém fújja a szél a szenvedés szavát,

Távolba nézek, s keresem alakod,

De összefolyik a kép, nem látok túl a falakon.

Nehezen mozdulok, de örömmel lépek,

A halottak mellett jönnek az emlékek.

A sikoly, s kacajom, mi zengte az eget

Az ő szemük sírt, az enyém nevetett.

Érintem őket, hideg a testük,

De a sor végéről lágy melegség jön.

Arcod kínba fagyva, szemed fennakad,

De lelked küzd még, kérlelve megragad.

Kegyelmet kérsz? Hidd el, nem akarsz élni

Kegy lesz a halál, hát menj az úton végig;

Megfogom tested, és rántok rajtad egyet,

Szorul a hurok; örülj meghaltál még egyszer.