Ueda

Csak tovább ülök a padon, és azt a kezemet vizsgálom, amibe nem régiben még egy másik kéz simult. Olyan idegen ez az egész, mintha valaki más ülne most itt a helyembe, mintha ez a találkozás, beszélgetés meg sem történt volna. Mintha valami álomkép lenne, vagy furcsa emlék.

Miután teljesen elnyelte az alakját az éjszaka, én is felállok, és a lakásom felé veszem az irányt. Azon gondolkodom, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet, és mégis mennyire meghatározó lehet egy-egy pillanat.
Két nappal ezelőtt soha nem gondoltam volna, hogy jöhet majd egy ember, aki képes lesz felfordítani a viszonylagos nyugalmamat, akinek a pillantásai, tettei megbonthatják azt a kemény falat, amit magam köré építettem. Tévedés ne essék, nincs semmiféle repedés ezen az építményen, egyszerűen csak az a hátborzongató érzésem támadt, hogy lehet.

Az ajtó nyikorogva enged a lökésemnek, és cipőmet sietősen lerúgva lépek beljebb a lakásba. A konyhapultra rakom a zacskókat, majd rezignáltan kezdem kipakolni őket. Mindent a helyére. Talán kicsit pedáns vagyok, de azt hiszem, nem viszem azért túlzásba. Többnyire csak aludni járok haza, és nem szeretném ezt egy olyan helyen tenni, ahol a dolgok, ahogy esik, úgy puffan módon vannak elhelyezve.
Miután minden kis részlet a helyére került, fogom magam és bevonulok az apró kis fürdőbe. Tényleg nincs túlzottan eleresztve szabad térrel, de ahogy az ajtó libben utánam, kellemes érzés tölt el. Hátoldalán egy mondhatni egészalakos tükör kapott helyet, amiben láthatom a mögöttem lévő, kisebb méretű kádat. Nem igazán szoktam fürödni, általában inkább gyorsan lezuhanyozom, és már dőlök is be az ágyba, de most kedvet kaptam hosszan áztatni magam a forró vízben.

Hogy tegyek is valamit az ügy érdekében, a kádhoz lépek és megengedem magamnak a vizet. Egy néma percig figyelem, ahogy alázúdulva kezdi ellepni a börtönét. Ezt a megfoghatatlan csodát bámulom, ahogy az én fürdőszobai berendezésem magába zárja, ezt a zabolázhatatlan örvénylő elemet, majd szépen lassan elkezdek kibújni a ruháimból. A pólóm, a nadrágom, a boxerem, mind-mind gyors egymásutánban a padlón végzik.
Először az egyik lábammal hatolok a forró vízbe, majd miután megszoktam az érzést, a másik is csatlakozik hozzá. Olyan, mintha forró lávába gázolnék, és ahogy fokozatosan alámerülök benne, szinte látom a testemet nyaldosó lángokat. Mintha több ezer tűvel szurkálnának, mégsem vagyok hajlandó megszakítani ezt az élvezetet, vagy hideg vízzel csitítani a lüktetését.
Nyakamat a kád pereméhez támasztom, és nagyokat lélegezve fekszem el teljesen. Szinte nyelem a levegőt, az egész helység valami szaunára emlékeztet, a tükörre párát festett a gőz, arcomra verejtéket a forróság.

Vizes kezemmel erőtlenül túrom hátra a hajam, most zúdult a nyakamba a nap fáradalma. Minden erőmmel igyekszem nyitva tartani megnehezedett szemhéjaimat, de rövid úton diadalt arat a fáradság, így kénytelen vagyok csukott szemmel egyre beljebb süppedni ebbe a furcsa érzésbe. Úgy ahogy sikerül kizárom a villódzó neon fényét, és apró mocorgásokkal próbálom magamat kirángatni ebből a furcsa bódulatból. Azért nem lenne olyan jó dolog elaludni a kádban, akármennyire is az ellenkezőjét érzem ebben a percben.
Óvatos mozdulatokkal a fülbevalómhoz nyúlok, és rutinosan kattintom ki a zárat, majd egy percig csak a kezemben tartom, mint valami kincset. Aggathatnak rám a bárba annyi kiegészítőt, amennyit akarnak, számomra csak ennek az egynek van jelentősége. Gyengéden helyezem a karnyújtásra lévő kis szekrényre, majd ugyanazzal a mozdulattal magamhoz veszek egy szivacsot. Miközben különösebb érdeklődés nélkül kezdem dörzsölni a testem, lemosva magamról az egész napot, a szobát mandula illat járja át. Kicsit kezdem magam rosszul érezni a lassan már fojtogatóvá váló térben. Gyorsan leöblítem magamról a habot, a víz már kellemes langyossá csitult, és egyetlen határozott mozdulattal kiszállok a kádból. Törülközővel ölelem körbe a testemet, és így állok neki gyorsan a még hátralévő teendőimnek. Egyszer kétszer végigszántom a hajam a fésűvel, de inkább csak a miheztartás végett, majd kapkodva mosom meg a fogam.

Fülbevalómmal a kezembe, törölközővel a derekamon lépek ki a fürdőből, az ajtót most tárva nyitva hagyva. A nappali ablaka lágyan olvad bele az éjszakai sötétségbe, ahogy a kapcsoló mellett elhaladva leoltom a villanyt. A szobámban van néhány szekrény, de határozottan az ágy uralja a teret, ami most éhesen ásítozik utánam. Sajnálkozó pillantást vetek rá, miközben magamra húzok egy kényelmes alsót, majd mintha ott sem jártam volna, megyek ki a konyhába. Útközbe a törölközőt még behajítom a fürdő tátongó ajtaján, aztán teljesen a táplálékszerzésnek szentelem a figyelmem. Az első korty tej után leesik, hogy én bizony nemrég mostam fogat, mire fintorogva bár, de iszok még néhány kortyot, hogy eltűnjön ez a fura íz a számból. Most már úgy is kénytelen leszek még egyszer megejteni ezt a műveletet.

Hosszas vacillálás után végül egy egyszerű szendvicset dobok össze magamnak, majd néhány harapással el is tűntetem a tányérról. Egyre fáradtabbnak érzem magam, így a mosogatással és a fogmosással ez egyszer mit sem törődve vánszorgok el az ágyamig, és hagyom, hogy vére a karjaiba zárjon a paplanom.

***
A saját köhögésem ébreszt föl, majd miután sikeresen elhárítottam az életveszélyes fulladást, az órámra nézve konstatálom, hogy a szokásosnál is tovább aludtam. Már majdnem hét óra van, és ha időben elakarok készülni, és odaérni a bárba, akkor most szépen erőt kéne vennem magamon, és lerúgni a testemről, az amúgy is fullasztó meleggé vált takarót.
Ahogy felállok egyből megszédülök, és ugyanazzal a mozdulattal visszahuppanok az ágyra. A hajam csapzott, nyirkos, mintha nem lett volna elég ideje megszáradni, a fejem lüktet, az orromból folyik a takony. Újabb köhögési roham jön rám, miközben igyekszem a kezembe fogni a telefonomat. Ahogy sikerül, ezúttal jóval lassabban emelkedem el a matractól, és vánszorgok egészen a kanapéig. Mint aki kilométereket gyalogolt rogyok le rá, és egyből magamra húzom az itt árválkodó plédemet, mert mióta felkeltem már egyáltalán nincs melegem.
A telefonomba kikeresem a főnököm számát, majd rányomok a tárcsázásra, és a fülemhez emelem a készüléket:
- Moshi mosh – csendül egy férfihang a vonal túlsó végén – kivel beszélek?
- Ueda Tatsuya vagyok, jó estét.
- Á, hercegnőm, mond, mi nem ért rá addig, amíg ide érsz? – nem vagyok a hercegnője, és ha lenne bennem némi erő és cselekvőkészség már megfojtottam volna érte. Meg ha mondjuk nem függnék tőle.
- Pont erről van szó, Karasu-sama. Azt hiszem, hogy ma semmiképp nem tudok ma bemenni dolgozni…
- Hogy mi? – kérdezi idegesen, legalábbis a szaggatott lélegzetéből erre tudok következtetni.
- Elég csúnyán megfázhattam, egyfolytában köhögök és fújom az orrom – darálom le a hirtelenjében összeszedett tüneteimet -, jelenesetben még a szememet is nehezemre esik nyitva tartani. – sóhajtom végül az igazságnak megfelelően, aztán feszülten várom az ítéletet.
Hosszas csönd következik, és szinte látom magam előtt az agyában kattogó fogaskerekeket. Ha egy napot kihagy, esetleg kettőt, akkor talán csökkenni fog némiképp a bevétel, de ez behozható. Viszont ha emiatt elbocsátom, akkor jelentős népszerűség csökkenést fog bemutatni a klub.
- Rendben, maradj otthon és szedd össze magad – böki ki végül, és eltudom képzelni, hogy mennyire nehezére esett kiejteni ezt a pár szót. Igen, határozottan élvezem, hogy van némi hatalmam fölötte.
- Arigatou gozaimasu – mondom, majd bontom a vonalat.

A telefonomat az ablakpárkányra rakom, a lábaimat felhúzom és próbálok még mélyebben elbújni a kanapéba. Az ablakon keresztül lassan megint a sötétség köszön be rám, és csak a város villódzó fényei biztosítanak némi világítást.
- Oyasumi – súgom az égnek, majd rögtön nyugtalan álomba merülök.

Ryo

Idegesen néztem szinte percenként az ajtóra, de nem láttam mögötte felbukkanni az alakját. Valahogy furcsa érzésem volt, mintha nem lenne minden rendben. Végignéztem a bárban összegyűlt tömegen, akik ugyan azt várták, akit én. Hiába haragudtam rá, nem tudtam elnyomni magamban a vágyat, hogy újra lássam. Idegesen teszem le a poharat és sétálok hátra, ahol nemrég vele kettesben ültem. Senki nem volt ott, így elindultam hátra az öltözők felé. Hangos kopogás után hirtelen nyílt ki előttem az ajtó, de Ueda helyett csak a partnere állt velem szemben.

- Ueda itt van?- kérdeztem unottan tőle, de ahogy beljebb néztem, nem láttam senki mást.
- Beteg. Nem tudom, mikor jön – mély volt a hangja, kellemes valahogy megnyugtató. - Amúgy Dave vagyok – nyújtott kezet.
- Nishikido – válaszoltam megrázva a vékony kezet, majd szó nélkül elfordultam és visszasétáltam a pulthoz.

Nem csodálom, hogy megfázott, ahogy hajnalban abban a pólóban volt kinn. Valahogy már nincs is annyira kedvem itt lenni és az előttem álló órák csak rontják a kedvem. A tömeg hangosan felmorajlik, mikor bejelentik, hogy Dave ma nem Uedával fog táncolni. Pár ember szinte azonnal elfordul, és az ajtó felé kezd indulni. Valamiért mérgesen nézzek utánuk és érzem, hogy a gyomrom görcsbe áll. A zene felcsendül, a fények világítanak mégis a színpad, mintha üres lenne Ueda nélkül. Az órák nehezen telnek, hogy nincs meg az a varázs, ami hajtson. Hirtelen jelenik meg előttem főnököm és egy apró cédulát nyom a kezembe, aztán már megy is tovább. Megnézem a kanjikat és egy cím van rajta. Nem kell gondolkoznom, kié, pontosan tudom. Szinte automatikusan töltök egy üdítős üvegbe narancslevet a bárból, majd elindulok Ueda lakása felé. A hajnali hideg csípi a kezem és az arcom, de ennek ellenére is sietve tartok lakása felé. Aggódóm érte... és ez megijeszt, és mégis megnyugtat valahol mélyen. Haragudni akarok rá... utálni őt és elkerülni, mégis mindennél jobban a közelében akarok lenni. Kettősség. Ez a kettősé, ami végigkísér egész életemen. A jó mellett a rossz.

Ahogy felérek a lakásához halkan kopogok a sötét fa ajtón. Semmi válasz, ezért lenyomom a kilincset és meglepődve tapasztalom, hogy némán enged nekem. Betolom az ajtót és levéve a cipőm indulok meg a lakásban. Nem sokkal nagyobb, mint az enyém mégis teljesen más. Nincs időm nézelődni, szinte azonnal megakad a szemem a nagy pokróchalmon, ami a piros kanapén terül el. Leteszem az üdítőt és közelebb sétálok hozzá. Ahogy előtte állok, látom az arcát, melyhez hozzátapad selymes barna haja. Reszket halványan a takaró fojtó ölelésében, miközben szaporán szedi a levegőt. Arca sápadt és beesett én pedig pontosan tudom, hogy rég nem evett már. Kezem homlokához simítom és érzem, hogy lázas. Nem keltem fel inkább a konyhába lépve kinyitom a hűtőt és szembetalálom magam a hajnali vásárlás eredményével. Kiválasztok pár dolgot, majd edény után nézek. Rég főztem már valaki másnak. Felhajtom a fekete ingem ujját és igyekezve nem zajt csapni, felteszem a levest főni. A konyhát csak egyetlen fél-fal választja el a nappalitól, így láthatom, ha esetleg felébred. Tovább kutatok a helységben valami gyógyszer után és nem sokkal később megtalálom, amit kerestem. Kiöntöm pohárba neki az üdítőt, majd mellé lépve finoman megrázom a vállát. Mélyen alszik ezért nem ébred fel, én pedig tanácstalanul térdelek mellette a parkettán.

- Ueda... - mondom neki halkan. - Kelj fel hallod... - rázom meg kicsit erősebben, mire szinte azonnal kipattannak a szemei. Döbbenten esek hátra, ahogy a barna csodák engem kémlelnek. Értetlenség tükröződik az arcán, én pedig összeszedve magam felé nyújtom a poharat és a gyógyszert.
- Ezt vedd be... nagyon lázas vagy... - súgtam halkan. Miután Ueda lenyelte a fehér kis bogyót, segítek felállni neki és az ebédlőasztalhoz ültetve, elé teszem a még mindig forró levest. Hálásan néz rám, és van még valami a szemében, amit nem tudok hova tenni. Elindulok, és megállva vacillálok a két ajtó közt majd a jobb oldaliba benyitva, a fürdőben találom magam. Egy kis fekete törölközőt veszek ki a szekrényből és vizezem be. Körülnézve a fürdőben, egy zuhanytárca áll velem szemben, s egy fekete szekrény veri vissza a spotlámpák fényét. Leoltva a villanyt sétálok vissza hozzá, de alig evett a levesből.
- Ühm... nem ízlik? - kicsit megbántva érzem magam, de nem mutatom, egy szót sem szólok.
- De... csak nem kívánom... - rekedt a hangja és halk. Megfogom, és segítve visszafektetem a kanapéra, és a vizes törölközőt homlokára teszem. Ahogy elhúzom a kezem az arcáról, látom, hogy szemei fedetlen csuklóm nézik én pedig hirtelen rántom le az ingem ujját.

Utoljára anyámról gondoskodtam így, mielőtt még meghalt. Elterelem a rossz gondolataim, majd a konyhában összepakolom a dolgokat. Leülök mellé a földre, és csak nézem fáradt arcát. Szemei engem fürkésznek, kérések cikáznak benne, olyan kérdések, amelyekre nem akarok válaszolni. Elnézek róla és keresem a tv-t, de sehol nem találva inkább csak a padlót kémlelem. Nem tudom elviselni a tekintetét. Félek, hogy megvetést látok majd a szemeiben azért a két halovány forradásért, amit az előbb a kezemen látott.

- Pihenj, holnap majd újra jövök. A gyógyszert az asztalra tettem... - súgtam halkan, majd felkelve a földről utoljára rá nézek. Meg akarlak érinteni, csak egy simítás, de nem teszem. A barna szemektől kísérve lépek ki az ajtón.

A levegő odakinn még mindig hűvös volt, de a fekete égbolt kezdett halványabbá válni. A reggel első sugara pedig már az ablakomban ülve talál, ahogy az éledő várost figyelem a magasból.