/Jin/

Lágyan simított végig a polcokon, miközben az idegen lakásban sétált. Por lepte a bútorokat, mintha régi, elmúlt idők fizikai létezését akarnák szimbolizálni.

A férfi nyugodt léptekkel haladt egyre beljebb, arcán egy csendes mosoly ült.

A padlódeszka megnyikordult, felsírt, az ablakok üregesen néztek a semmibe, közel s távol nem volt

A ház kieresztette utolsó sóhaját is, szinte soha nem járt senki felé, hogy újra életet leheljen rozoga testébe.

Nem volt semmi mosolyogni való, semmi káprázatos, a fiú mégis elbűvölten szelte a helységeket. Mélybarna szemeivel a falakat kémlelte, simította a szemével, mint ha régvolt ismerőst ölelne.

Az ember azt hinné megtévedt utazó csupán, ki életet sejtve sétált be a barlangos ajtónyíláson, de ha jobban odafigyelünk, rájöhetünk, hogy céltudatosság vezérli őt.

Nem téblábolt, haladt. Nem nézelődött, üdvözölt.

Fenn az emeleten megállt egy hatalmas, díszes ajtó előtt, és tenyerét a fafaragásokkal tarkított ajtólapra simította. Az egész világ kimerevedhetett volna egy pillanatra, és akkor talán mi is meghallhattuk volna, hogyan dobban egy szerelmes szív…

Vágyakozva nyomta le a kilincset, de a szoba szintén élettelen volt.

Mintha… mást várt volna, de arca nem vált csalódottá, szeme reménykedve csillogott tovább.

Lassú léptekkel haladt a kanapéig, ami a hatalmas baldachinos ágy előtt kapott helyet.

Vörös színű kárpit borította, és egy szem por nem volt rajta… mintha valami erőpajzs akadályozná a szobában az idő múlását.

Leült, szemét lehunyta, s mint aki hazatért feledkezett meg a külvilágról.

***

/Tatsu/

Nyílt újra a barlang ajtó, hangos súrlódással mozdult a régi fapadlón. Kecses léptek haladtak át rajta, hosszú, esőáztatta kabát lebegett a férfin.

A ház, aki napról napra számlálta, mikor tér be fedele alá valaki, boldogan csóválta a fejét:

A férfi szintén nem nézelődött, léptei határozottan vitték a lépcső felé, türelmetlenül hajtotta a vére. Egy, kettő, három, a fokok csak tűntek el a lába alatt, majd felérve, szemeit a díszes ajtóba fúrta, s hirtelen mozdulattal fordult az ellenkező irányba.

Szinte az ellentéte volt a folyosó szakasz, annak a másiknak. Végén csupán egy egérnyi ajtó, annyi se, koszos, szakadt tapétás fal. A férfi letérdelt, majd kezeivel a néhol kiégetett, néhol már maradványaiban sem létező szőnyeget kezdte tapogatni.

Keze mintha megérzett volna valamit, diadalittas pillantással vette elő a bicskáját.

A szőnyegbe hasított, s ő nyögve engedett neki, majd reccsenések hangját hallva tűnt elő a régi kincs.

Apró, aranymedál függőt a láncon, amit most a kezében tartott az úr, gravírozott szívet formázott a minta, s magába szerelmes csókot rejtett.

A férfi markába zárta az ékszert, és hatalmas léptekkel haladt a kétszárnyú ajtó felé.

Tenyerét szintén a fára simította, mintha ő is erőt merítene abból, simult hozzá, és szinte vele lüktetett, majd lenyomta a kilincset…

***

Csukott szemmel állt, s élvezte az őt körülvevő zsibbadtságot. Nem akarta még kinyitni szemét, s elrontani a pillanatot. Halk neszt hallott, de képzetnek hitte azt is, mint a pillanatok múltán derekára sikló karokat.

Felnyögött. Hangosan, s elveszetten.

Karjaival előre kapott, majd mikor már biztosan érezte, hogy szerelme, szelleme karjában leledzik, felnyitotta vágytól csillogó szemeit.

- Hát újra itt… - sóhajtotta a másik, s fojtó szenvedélyével kapott a belépő ajkai után.

Az éhesen tapadt a férfira, s mintha élete függne tőle csókolta, beleadva mind azt az érzést, ami testét, szívét s elméjét gyötörve fokozódott benne a múlt óta.

A férfi, ki kezdte, megszakítva a csókot nézett hihetetlen közelségből szerelme arcába. Hitte, hogy a másik el fog jönni, de megtapasztalni azt, hogy itt van, felerősítette a kínzó sóvárgást.

Miközben egymást figyelték, a belépő csendben oldotta le magáról a kabátot, alatta lenge vászon inget viselt, majd műveletével végezve újra a másik férfihoz tapadt.

A lánc, amit a kezében tartott, apró koppanással jelezte földet értét, amit majd egyszer, ha képesek lesznek egymás nélkül lélegezni, az ittlévő férfiak is fel fognak fedezni.

Testük egybeolvadt, az ember nem tudná megmondani, hogy melyik kéz kihez tartozik, hogy az egymásba fonódó lábak kit segítenek közelebb táncolni az ágyhoz… hogy a két szív, mely most felerősödve zakatol, kinek a vérét hajtja.

De talán nem is számít, hisz itt az ékes példa, miként tud két ember egy testben létezni, s érzéseik miként képesek egy szívben dobbanni.

Vége

sz.mj.: eljutottál idáig? gratulálok:) végszónak annyit, hogy mint láttad, nem egy szokványos történet, s ezzel nem azt akarom mondani, hogy valahogyan kiemelkedik a többi közül, nem! először is utólag bár, de figyelmeztetlek AU... mint mondtam, nincs KAT-TUN, nincs hírnév, és ha nem ők lebegtek volna a szemem előtt, nem is ez lenne a páros.. két férfi van, két szerelmes férfi, akiknek esélye sincs a közös boldogságra.. egy ház van csupán, ami évente egyszer otthont ad nekik, naiv reményeket.. egy szoba, amit a sajátjuknak mondhatnak, ahol talán nem is múlik az idő.. amit olvastál, az meg egy találkozó, egy pillanat.. és van benne egy medál, egy medál aminek semmi szerepe, mégis.. benne van. tudom, sok kérdést hagy maga után, és nem tudom, hogy meg e akarom válaszolni őket bármikor is.. majd ez még eldől. ha úgy érzed megakarod érteni, olvasd el még egyszer, ennek a rövid megjegyzésnek az ismeretében is, ha nem, hát nem:) örülök, hogy itt jártál:) üdv: lia