Ueda

- Köszönöm – súgom végül, de már csak a becsukódó ajtót éri el ez az egy szó.

Az elmúl fél –egy órát, mintha valami homályos üveglapon keresztül néztem volna végig.
Arra ébredtem, hogy egy kéz gyengéden rázogat, míg valami földöntúli hang a nevemet suttogja. Nehéznek éreztem a szempilláimat, és csak hosszas másodpercek árán voltam képes kinyitni a szememet.
Döbbentem pislogtam a mellettem térdelő srácra, akinek az arcán furcsa, talán túlzottan is ismerős érzések ültek. A szemében aggodalom csillant, és az egész lényéből a törődés áradt felém.
Pár másodpercig csendben méregetett ő is, majd felém nyújtotta a kezében lévő poharat, és egy apró bogyót.
Miután egyszerű mozdulattal lenyeltem azt, a karomnál fogva húzott fel magához, és óvatos mozdulatokkal vezetett az egyik székhez. Jó érzés lett volna nekidőlni, és teljesen rábízni magam, bár fogalmam sincs, hogy honnan voltak ilyen furcsa gondolataim. Azt mondta, hogy lázas vagyok, ne? Akkor biztos az volt a felelős érte.
Egy adag, forró levest csúsztatott elém, mire hálásan pillantottam rá, majd egy kanalat a kezembe fogva felkészültem az előttem álló nehéz feladatra – elfogyasztani az ételt.
Ő meg mintha gondolt volna egyet, hirtelen indult körbe a lakásomba. Talán ha nem lennék beteg, és nem tartoznék neki azért, amiért ilyen rendes velem, még számon is kértem volna, hogy mit járkál úgy, mint aki otthon van, vagy egyáltalán, hogy jutott be, és mégis honnan tudja a címemet.
Közbe párszor már sikerült a számhoz küzdeni a levest, és néhány kortyot lenyelni, de úgy éreztem, bármelyik percben kijöhet belőlem. Nem kívántam, nem éreztem az ízét, egyedül azt a forróságot, ami égette az amúgy is fájó torkomat.
- Nem ízlik? – kérdezte, én pedig gyorsan rákaptam a fejem, amit talán nem kellett volna, mert hirtelen úgy megszédültem.
- De, ízlik… - feleltem, mert hát mégse vághattam a képébe az igazságot, amikor ennyit fáradozott értem, holott nem is ismerjük igazából egymást. – Nem kívánom – vallottam be végül, mire apró biccentéssel mellém lépett, majd újra a karomnál fogva kísért vissza a kanapéhoz.

Lassú mozdulatokkal eresztett le rá, majd, mint egy anyuka, vagy szerető barát betakargatott, és egy vizes törölközőt simított a homlokomra. Ha lett volna egy kis erőm, talán fintorogtam, és lelöktem volna magamról, mert egyszerűen kirázott a hideg, ahogy a vizes cseppek lecsurogtak a nyakamra, majd eltűntek a pléd alatt. Azonban ekkor máris akadt egy dolog, ami sikeresen elterelte a figyelmemet arról a kellemetlen érzésről, viszont amikor Ryo is észrevette, hogy a csuklóján lévő halvány forradásokat néztem, hirtelen mozdulattal rántotta le az ingujját.

A konyhába ment, és otthonosan kezdte pakolgatni a dolgokat, egy pillanatig olyan nyugalom áradt végig rajtam, amihez már régen nem volt szerencsém, de aztán megint elkapott az a zavaró érzés. Miért érzek biztonságot?

Visszajött, és leült mellém a földre, majd zavartan kezdte pásztázni az apró helységet, én viszont le sem vettem a pillantásomat róla. A fejemben egymást túlharsogva üvöltöttek a kérdések, de egyikhez sem érzetem jogot feltenni.
Miért vagy itt? Miért segítesz nekem? Mi történt a kezeddel? Mégis, ki vagy te, Nishikido Ryo?

Rövid idő után felállt, majd némi hezitálás után elköszönt, és az ajtó felé indul. Én pedig csak némán bámultam utána, a fejemben egy szó dübörgött: holnap.
- Köszönöm.

Lehunyom a szemem, de semmi kedvem nincs megint visszaaludni, bár még mindig nem érzem magam túlzott mód életképesnek. Ilyenkor jó lenne egy tv, hogy legalább annak a duruzsolása ébren tartson, vagy ilyenkor jó lenne valaki, akivel beszélgethetek, akinek hallgathatom a hangját.
Most sajnos olvasásra esélyem sincs, mert ha kinyitom a szemem máris csillagokat látok, és olyan mintha agyon akarna nyomni a plafon. Kicsit forog a szoba, és engem meg elkap a hányinger. Lassan feljebb tornázom magam, így most ebben a félig fekvő, félig ülő helyzetben egy kicsivel jobban érzem magam. Nagyokat lélegezve próbálom elnyomni ezt a furcsa érzést magamban, és pár perc múlva már egészen jól érzem magam… Vagy legalább is már nincs hányingerem.

Szememre csúszik a nedves rongy, amit a testem már teljesen átmelegített, így nem sok értelmét látva eltávolítom magamról. Talán ennek, meg a gyógyszernek a hatására egy óra múlva már a lázamtól is sikerül, úgy ahogy megszabadulnom, és kezdem kellemetlenül érezni magam, a testemre tapadó pléd alatt. Lecsúsztatom magamról, majd bizonytalanul megmozgatom a kezeimet meg a lábaimat, és mikor nyugtázom, hogy minden úgy működik, ahogy annak működnie kell, határozott mozdulattal indulok el letusolni.

Egy órával később ismét a kanapén találom magam, kezemben egy tálcával, amin a tegnap vásárolt gyümölcsök hada sorakozik. Szórakozottan csócsálom őket, egyszer az egyikből, aztán a másikból harapva. Tudom, kissé fura időtöltés, de jelen pillanatban szomorúan kell belátnom, hogy nincs jobb.

Holnap esetleg, ha erősebbnek érzem majd magam, elmegyek és veszek egy tv-t. Mert kell, hiába hittem, hogy felesleges, most belátom, hogy azért jó, ha van.

Holnap… holnap Ryo megint eljön vajon? Vagy csak meg akart nyugtatni, és ha igen, miért érzem ezt a fura ürességet? Miért van az, hogy ez az ismeretlen ismerős pár nap alatt, ennyire betört az életembe, a magányomba?
Miért érzem úgy, hogy kezdesz a részemmé válni Nishikido Ryo?

Ryo

Valamikor dél körül ugyanott ébredtem, ahol hajnalban elaludtam. A karom és a lábam teljesen elgémberedett és pár percig nem tudtam megmozdulni. Felkelve a fürdőbe sétáltam, de most csak egy gyors zuhanyt engedtem meg magamnak. A hajnali események olyan ködösek, mintha csak álom lett volna. Szinte automatikusan öltözök fel, fekete szoros farmer, egy egyszerű kockás ing és már indulok is. Gyorsan lépdelek a tömegben, ami most az utcán hömpölyög, hamar nála szeretnék lenni. Nem értem magam és ez megijeszt. Túl sokat gondolkozok ezen és már csak bosszúból is undok akarok lenni vele, de egyszerűen nem megy. Húsz perc sem telik el és én már az ajtaja előtt állok. Nem zártam be hajnalban, így könnyedén bejutok, a lakás most természetes fényben úszik és így valahogy sokkal barátságosabb. A pillantásom a piros kanapéra esik, de azon csak az elárvult fekete pokróc pihen. A törölköző a földön hever, de Uedát sehol nem látom. Tanácstalanul álldogálok az ajtóban, aztán nyílik az egyik ajtó és kilép mögüle. Haja vizesen tapad a nyakára és az arcára, a vízcseppek végigfutnak a kidolgozott felsőtestén egészen a törölközőig, ami a csípőjét öleli. Hirtelen kiszárad a szám, ahogy végigmérem, ő pedig döbbenten ugrik kicsit hátra, amikor meglát.

- Izé… szia - mondom kissé zavartan és elnézek a másik irányba. Érzem, ahogy elpirulok kicsit, de jut máshova is elég vér.
- Öhm... szia. Mit keresel itt? - Néz rám döbbenten és eltűnve egy másik ajtó mögül hallom, ahogy öltözködni kezd.
- Hát, elég lázas voltál.... és a főnök is megkért, hogy nézzek rád – mondom, majd beljebb sétálva a konyhába észreveszem, hogy semmit nem evett. - Enned kéne valamit - szólok be utána az ajtón. Úgy tűnik, egész jól van, valószínűleg elmúlt a láza és a rosszullét, így talán nekem is haza kéne mennem.

Ebben a pillanatban jön ki a konyhába és ül le az egyik székre. Arca kicsit még sápadt, de már jobban néz ki, haja vizesen tapad a homlokára, miközben azok a sötét szemek engem kémlelnek. Egyszerű farmer van rajta és egy szürke póló, mégis valahogy szexisen néz ki. Odasétálok hozzá és eltűrve a sötét tincseket, a homlokára simítom a kezem. Látom döbbenetét és magam is meglepődők a gyengéd érintésen. A bőre puha, és már nem forró a láztól így elhúzom a kezem tőle. Olyan szívesen simítanék végig az arcán, de nem tehetem. Elfordulok és megtámaszkodom az egyik falnál.

- Azt hiszem, már jól vagy úgyhogy… megyek - kissé csalódott vagyok. Valami megmagyarázhatatlan érzésnél fogva vele akarok még lenni egy kicsit.
- Megyek tv-t venni... - mondja nekem hirtelen, és nem tudom hova tenni a szavait. - Eljöhetnél velem...- súgja halkan a köztünk lévő térbe, én pedig csak bámulok magam elé.
- Persze. Szívesen - mondom automatikusan, és visszasétálva leülök az egyik székre mellé.

Zavarban vagyunk mind a ketten, nem tudjuk mit kéne mondanunk, vagy tennünk. Hirtelen felpattan, de látom rajta, ahogy megszédül kicsit és gyorsan mellé lépek. Megkapaszkodik az asztalban aztán csak elfordítva a fejét kikerül, és elindul a hálója felé. Kissé csalódottnak érzem magam, mint akit visszautasítottak, de nem szólok. Próbálom leplezni az aggodalmam iránta, de valahogy, amit bekerülök ebbe a bűvkörbe, ami körbefonja, minden elhatározásom a pórba hullik. Pár perc múlva kijön a szobából egy fekete övtáskával a derekán. Csendben követem, nem tudva mit mondjak, furcsán viselkedik velem már a kezdetektől fogva. Sétálunk egymás mellett a tömött utcákon, néha keze az enyémhez ér, ahogy arrébb húzódva kikerülünk egy-két járókelőt. Hirtelen ötlik fel bennem a gondolat, hogy szeretném megfogni a kezét. Hogy jó lenne, ha a puha bőre az enyémbe simulna, ha azok a hosszú kecses ujjak az enyémek közt pihenjenek. Megrázom a fejem és próbálom elterelni a gondolataim. Régóta tudom, hogy a férfiak érdekelnek, nem pedig a nők, de körülbelül ugyanilyen rég nem volt kapcsolatom senkivel. Hirtelen érzem, hogy az ujjai az enyémek közé csúsznak, és döbbenten néztem volna rá, de csak a hátát láttam. Finoman összefűztem ujjaink, béklyóba zárva övéit. Újra erősen érzem a varázsát, ahogy hozzám ér, összefont kezeink hidat képeznek köztünk a rohanó tömegben. Valahogy csak jó érzés. Furcsa, ahogy olyan rég nem érzett érzések törnek fel bennem. Megijeszt és elvarázsol. Veszélyes és csábító és én nem vagyok képes ellenállni. Megérkezve a műszaki üzlet elé csak állunk egymás mellett és a kirakatot nézzük. Megakad a szemem az egyik plazma tv-n, melynek finom vékony, szinte már nőies vonalai vannak, fekete csillogó az egész.

- Nézd azt – mutatom neki kissé tátott szájjal, mire ő is arra figyel. Látom a szemében megcsillanni a fényt, ahogy ránéz. Mindketten tudjuk, hogy megtaláltuk a tökéletes darabot.

Elengedi a kezem, én pedig fájó ürességgel követem őt az üzletbe. A sor nem hosszú, így hamar végzünk, holnapra házhoz szállítják neki a készüléket. Érzem az izgatottságot, ami belőle árad és ez önkéntelen csal félmosolyt az arcomra.
- Meghívlak ebédelni – mondom neki és karon fogva magam után húzom.

Nem messze láttam egy kifőzdét, így afelé vesszük az irányt. Nem fogom meg a kezét, valahogy nem merem, és nem akarok újra a bűvkörébe kerülni. Csendesen ülünk egymással szemben, miután mindketten rendeltünk egy-egy adag miso levest. Zavartan piszkálgatja a szalvétát maga előtt, valahogy olyan törékenynek tűnik most, olyan gyerek. Rám tör az érzés, hogy ismerni akarom őt. Éget, szinte megfojt. Reszketegen sóhajtok, ám mielőtt megszólalnék ő kezd beszélni.

- Hogy kerültél ide? Miért vagy ilyen kedves velem? - megdöbbenve nézek rá. Ha tudná, hogy bennem is ezek a kérdések motoszkálnak, és egyszerűen képtelen vagyok választ találni rájuk.
- Nem tudom... - mondom halkan, és most én kezdek az asztal szélével játszani.
- Köszönöm... – súgja, én pedig meglepődve nézek rá. Nem vártam sem, köszönetet sem, hálát. Jó volt mellette lenni, még ha fel is kavart, valahol megnyugtatott, hogy nem kell egyedül lennem. Nem szólunk többet az étkezés alatt, valahogy ez a csönd jellemez minket. Hiába vágyom többre, hogy meséljen nekem, nem akarom megtörni ezt a békés légkört.

Elindulunk hazafelé a késő délutáni napfény kellemesen melegíti az arcunk, ahogy a parkon keresztül átvágunk. Hirtelen megáll mellettem, és kapaszkodó után keres, de nem talál. Légzése felgyorsul, és megremegve lábai alól kicsúszik a talaj. Hirtelen kapok utána és rántom magamhoz, mielőtt a földre kerülne. Érzem karjaim közt a testét, ami gyengéden az enyémhez nyomódik. A szívverésem felgyorsult, ahogy a derekát ölelő karomhoz csatlakozik a másik is, szorosabban magamhoz húzom. Halványan remeg a teste, ahogy hátán felfuttatva ujjaim a hajába túrok és még jobban ölelésembe zárom. Tétován érzem, hogy egy kéz simít végig a derekamon, majd sorosan béklyóba zár. Nem tudnék, és nem is akarok szabadulni, ugyanúgy ahogyan ő sem.

Ott álltunk gyengéden ölelve egymást a park egyik kis szegletében, miközben a nap sugarai körülfontak minket.

Ueda

Néma percek telnek el, de úgy érzem, soha nem akarok kiszakadni ebből a közegből. A remegés, ami a testemet rázta, alábbhagyott, a tudatom lassan kitisztul, és eközben egy teljesen másfajta szédült érzés lesz úrrá rajtam.
Gyengéden feszül egymáshoz a testünk, és annyira jólesik belesimulni ebbe a véletlen ölelésbe. A lábam már stabilan áll, mégsem akarok elhúzódni, nem akarok kitörni az engem tartó karok közül. Érzem a kezeit a derekamon, ahogy határozottan tart, és feltétlen biztonságérzet árad szét bennem. Ujjai halvány érintését érzem a hátamon, a hajamba túr, mire hirtelen végigsimítom a derekát, majd köré fonom a karjaimat.

Csak az arcát nézem, és nem érdekel, hogy lényegében egy nyüzsgő utcán ölelkezünk, amíg a pillantásunk egybekulcsolódik, egy teljesen más világban érzem magam.
A napsugarak gyengéd játékát érzem a testemen, és öntudatlanul próbálok egyre közelebb férkőzni hozzá, egybe akarok vele olvadni, eggyé válni, odaadni magam neki.

Megrémiszt ez a gondolat, annyira valóságos, mégis meseszerű. Annyira gyönyörű, mégis fájó.
Arcomat egy pillanatra a vállára hajtom, majd lassan szaggatottan engedem ki a levegőt.
Ezzel a pár lélegzettel, mintha a körülöttünk lévő buborékot pukkasztanám ki, próbálok szabadulni a fejemben örvénylő ezerféle gondolattól.
Ryo megérzi, hogy elmúlt az a varázs, és gyengéden enged ki a karjai közül. Egyik kezével finoman az állam alá nyúl, és úgy fordítja maga felé az arcomat.
Riadtan nézek fel rá, de a szemeiben tömérdek féltést, és gondolkodást találok csupán, így kíváncsian várom, hogy mi fog történni.
Halványan elmosolyodik, és egy gyors mozdulattal apró csókot nyom a számra. Semmi több.
Mire feleszmélnék, már csak az emlékét tudom elkapni a történteknek, elmélázva simítom végig az ajkaimat. Nem értem, hogy miért érzek apró rándulásokat a gyomromba, és miért jön rám a hirtelen mosolyoghatnék, hisz nem volt ez semmi különös, csupán egy apró puszi. És mégis…

- Na gyere – csúszik egy kéz óvatosan a hátamra, és igyekszik indulásra bírni. – Hazakísérlek.
- Rendben – felelem neki nagysokára, és valóban igyekszem felvenni az ő tempóját, ami igazából nem is olyan nehéz, hisz egyáltalán nem megy gyorsan, nekem mégis sikerül egy kicsit lemaradnom. Kecses mozdulatokkal lépdel az emberek között, s ahogy nézem őt, olyan érzésem támad, hogy képtelenség, hogy ő bármikor is összeütközzön valakivel. Szinte táncos mozdulatokkal halad előre, lábain megfeszül a fekete nadrág, én pedig egyre értetlenebbül állok magam előtt.

Bal, jobb, bal, jobb… figyelem, ahogy egyik lába követi a másikat, és igyekszem nem orra bukni a sajátomban. Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaminek nekiütközöm, és tekintve, hogy mivel voltam elfoglalva az elmúlt percekben, egyből feltűnik, hogy bizony Ryo lába, következetesen ő maga is, megállt.
- Jól vagy? – kérdezi, mire én az arcára emelem a tekintetem.
- Ühümm – vigyorgok rá elpirulva, mint valami idióta. Egyáltalán nem értem, hogy mi ütött belém.
- Akkor gyere, úgy le maradtál, hogy azt hittem megint rosszul lettél, amíg én elgondolkoztam… - szabadkozik – Ne haragudj.
- Ne viccelj már – találom meg végre magamat – nincs miért bocsánatot kérned, én tartozom neked köszönettel. Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg, hogy…
- Hogy? – vakkantja felém hirtelen elkomorulva.
- Hát… hogy itt vagy velem.

Egy percig elmereng, majd immár újra mosolyogva néz a szemeimbe:
- Ez csak természetes.

Vitatkozni lenne kedvem, hogy „nem, egyáltalán nem az”, hisz nincs egy hete, hogy megismertük egymást, de valahogy nincs kedvem erről beszélni. Jólesően cirógatják a belsőmet ezek a szavak, és amikor vele vagyok, mindig úgy érzem, hogy…
- Megjöttünk – jelenti be, és jé, tényleg ebben a házban lakom.
Mosolyogva figyel, még mindig, és ez a mosoly megint pirulásra késztet.
- Hát akkor, kö… mármint, tudod… - nézek rá vigyorogva – az a szó.
- Szívesen voltam veled – feleli őszintén, bár a szemén látszik, hogy belül tépelődött azon, ki e mondja, vagy nem. Örülök, hogy végül kimondta…

Egyik lábamról a másikra állok, és totál hülyén érzem magam, ebben a tipikus filmbeli jelenetbe. Ahogy pillantásom ismét az arcára siklik, és szembetalálom magam hatalmas vigyorával, hirtelen kapok észbe, és egy mozdulattal a kapu felé fordulok. Már épp húznám be magam után az említett tárgyat, amikor egy kéz a karom után nyúl, s határozott mozdulattal visszaránt. Egy testet érzek a hátamnak feszülni, és mivel én még ilyen helyzetekben is képes vagyok használni a fejem, elmésen kikövetkeztetem, hogy Ryo az. Maga felé fordít, és újra abban a helyzetben találom magam, mint nem rég az utcán. Csak néz, szinte meg se mozdul, levegőt se veszünk, majd lassan, nagyon lassan felém hajol. Lehetőséget hagy arra, hogy elhajoljak, és beszaladjak a házba, és bár meg is fordul a fejemben az ötlet, végül aprót előredőlve én vagyok az, aki megszűnteti a köztünk lévő távolságot.

Nem érzek semmi bűntudatot, nincs hasító fájdalom, csak az a puha érzés, amivel egymáshoz érünk. Egyikőnk se mélyíti el a „csókot”, nincs semmi heveskedés, csak lassan vánszorgó másodpercek, amik nyújtják nekünk az élményt.

Ugyanolyan lassan válunk el, amilyen lassan egymáshoz értünk, és az én arcomon ugyanazok a piros foltok tűnnek fel, amik előtte is rajta ültek. Ryo mosolyogva figyel, bár az ő arcán is látni vélek némi pírt, de mire jobban szemügyre vehetném őket, már csak a háta néz velem farkasszemet.
- Viszlát Hercegnő – int még felém, és tesz gyengéd utalás az előbbi toporgásomra, amiért úgy döntöttem nem válaszolok neki. A duzzogásom kitartott durván két másodpercig:
- Viszlát.