2. rész

Akaratlanul is megmerevedek; a pillanat jeges ölelésbe vonja a testem.

 - Én csak… - kezdi, s zavartnak látszik.

Az elmúlt napokban nem volt perc, mikor nem hallottam volna a hangját; a fejemben lüktetett ez a lágy dallam… most mégis dühös remegésre késztet, főként mert érzem, újra leomlanak a falaim.

 - Mit szeretnél? – A hangom fagyosan cseng, s döbbentem figyelem a szavaim alatt megtörő tekintetét. A vállai megroggyannak, a feje megint előre bukik.

Lehunyom a szemem, és újra látom, ahogy felém lendíti a kezét… majd kinyitom, és igyekszem nem belefulladni a pillantásába.

 - Annyira sajnálom – nyögi elfúltan, szinte nem is hallom, csak gondolom, hogy ezt a szót formálták az ajkai.

Lassan feláll, és felém mozdul, mire önkéntelenül is összerezzenek.

Fájdalom kúszik az arcára, és én legszívesebben felpofoznám magam a viselkedésemért. Nem bírom elviselni a gondolatot se, hogy bántom.

 - Gyere ide! – nyúlok érte, de ahelyett, hogy felém lépne, határozottan nemet int a fejével. – Nem vicceltem, kérlek…

Megadóan simul a testemhez, míg egy néma percig tartom. Múlt íze van ennek az ölelésnek, és én bármit megadnék azért, hogy újra abban a gondtalanságban találjam magam.

Annyi minden változott meg láthatatlanul köztünk; érzés- s értékviharok kavarták fel a barátságunkat.

Hosszú hónapokig mérgezték a kapcsolatunkat, és várható volt már, hogy egyszer idáig fajulnak a dolgok.

Nem hazudom azt, hogy nem fáj, szakít szét… de képtelen vagyok haragudni rá.

Túl sok a feszültség kettőnk között, a félelem, hogy elveszítjük a másikat.

***

Miután kimegy, egyszerűen csak lerogyok az ágyra, arcomat a puha párnába temetem, és igyekszem lecsitítani háborgó testemet. Ahogy a karjaimban tartottam… újra belém égette magát. Kínoz a gondolat, ahogy a teste az érintésemnek feszült…

Nem hiszem el, hogy már csak a közelségével is képes volt elfeledtetni velem a nemrég történteket. Komolyan, néha már megijeszt, hogy milyen szinten… hatással van rám.

Dühösen öklözök a matracba, de ő nem szól semmi, csak alázatosan tűri a püfölést. Néma sikolyomat is elkapja, magába olvasztja, s nem engedi, hogy a fájdalmam kiszökjön az ágyból. Könnyeimet elnyeli, a huzat finoman törli az arcom.

Szedd össze magad, Nao! – utasítom rendre magam, majd mielőtt újabb érdeklődő toppanhatna a szobába, kikászálódok, és a ruhásszekrényhez lépek.

***

A nappaliba lépve egyből négy, feszülten figyelő szempárral találom szemben magam.

 - Bocsi, hogy sokat kellett várnotok – kérek elnézést, majd tekintetek kereszttűzében a kanapéhoz ballagok. Shou készségesen arrébb húzódik, felkínálva a helyet közte és Pon között, amit egy halvány mosollyal köszönök meg.

 - És most ki vele, mi történt veled? 

 - Semmi komoly – felelem halkan, miközben a szememet képtelen vagyok elfordítani Tora arcáról. – Beteg voltam. 

Látod, mit művelsz velem? De ne félj, senki nem tudja meg, ami kettőnk között zajlik… mert végül is, mit mondhatnék? Semmit.

 - Azért a telefont igazán felvehetted volna – nyögi be Saga a szokásos stílusában - és akkor nem kellett volna csoportosan jönni, hogy rád törjük az ajtót. – Köszi, Saga! Ez most igazán jól esett… bár belegondolva, nem is érdekel.

 - Ha akarsz, akár el is mehetsz – köpi oda Shou, egy igen csúnya nézéssel megspékelve – Köszönjük hathatós segítségedet, Saga-sama. – Arca láthatóan élvezetről árulkodik, miközben a basszeros távozását figyeli.

 - Ehh, igazán nem kellett volna – jegyzem azért meg, majd már csak megszokásból is Tora felé fordítom az arcom.

A pillantásunk találkozik, s tekintetéből tisztán kivehető a bosszúság. Hm, azért arra kíváncsi lennék, hogy mi zavarja igazából? Netalántán az, ahogy Saga velem beszélt, vagy az, hogy Shou vehemensen megvédett?

Ajkai keserű mosolyra húzódnak, ezzel magukra vonva a figyelmemet. Az ív megtörik, ahogy képtelen vagyok levenni róla a szemem; érdeklődve figyelem, ahogy először összeszorítja a száját, majd elengedi, zavartan megnyalja, végül rágni kezdi. Igazán aranyos – jegyzem meg magamnak.

Nehéz kiverni a fejemből ezeket az ajkakat, főleg, hogy szinte nincs olyan óra, amikor ne jutna eszembe az érintésük, amikor ne érezném a vonzásuk.

Megremegek, ha csak eszembe jut az a nap… ahogy Tora fölém hajolt, testével szegezett a székbe, s lélegzeteivel ingerelt.

Nem volt önmaga – ezt már akkor éreztem, hisz magától soha nem viselkedett volna úgy. Kezeimmel erőtlenül próbáltam ellökni magamtól, de szorosan feszült nekem. Az ellenállásom is csak addig tartott, amíg kezeivel végig nem simította az oldalamat, majd ellenvetést nem tűrve forró csókot nyomott csupasz nyakamra.

Megőrjített a közelsége, ajkainak játéka, ahogy a birtokba vette a szabad bőrfelületet. Képtelen voltam nem élvezni, amit akkor tett velem, de egyúttal képtelen voltam élvezni is…

A gondolat, hogy játszik velem, hogy igazából nem is ő maga csókol… az egészből fájdalmas paródiát csinált. A fejemben csak úgy peregtek a gondolatok, a testem mégis megadóan hagyta, hogy uralja ez a fekete hajú istencsapása.

Elkapom róla a pillantásom, és a sarokban álló furcsa alakú vázát kezdem bámulni.

Nem kellett volna hagynom - nyilall belém újra, és ha akár csak egy pici megingás is merülne fel bennem az ellenkezőjéről, elég a pár nappal ezelőtti szavaira gondolnom.

„Gyűlöllek”- mondta akkor, és ugyanez az édes ajak volt.