5. fejezet

Ryo

Boldog voltam. Ijesztő érzés volt, hogy a szívem újra olyan ütemben dobogott, mint régen. Remegett a kezem, miután elengedve őt hazafelé indultam. Az utca, a tér valahogy megszűnt létezni, csak Ő volt, és ajkainak nyoma sajátomon. Szinte égettet az érzés.

Belépve a lakásom ajtaján, mintha az eddigi köd eltűnt volna a szemem elől. Kiüresedett minden, csak a falak meredtek rám gúnyosan. A nap fényében szinte láttam a rám meredő, undorral teli szempárt. Egy kérdést hallok a némaságban, Hogy mersz boldog lenni? Nehezen veszek levegőt, és próbálom kiűzni a gondolataim közül, de nem megy. Képtelen vagyok rá. Reszketve kapom fel az első tárgyat, ami a kezem közé kerül, és a falnak vágom. A hógömb hangos csattanással törik szilánkosra, és ennek a hangja hoz vissza a valóságba. Mindenemről folyik a víz, kezem reszket és véres, ahogy a szilánkok közt találom magam. Öntudatlanul fogom meg a darabokat, és dobom egyenesen a kukába, majd az ágyba esve mély álomba merülök.

Este kicsit jobban érzem magam, bár még mindig remegek. A tükörbe nézve látom, ahogy arcom fehéren világít a sötétben. Kissé még mindig nehezen kapok levegőt, de sietnem kell, ha nem akarok elkésni. Egy gyors arcmosás után már húzom is be magam után a lakásom ajtaját. Az esti levegő kicsit megnyugtat, de amint belépek a bár ajtaján, elfog a rettegés. Nem értem ezt az érzést, nem értem, miért jött elő most. Legyőzve a remegésem a pult felé indulok, hogy elfoglaljam szokásos helyem. Furcsán néznek rám, Kumi, az egyik kollégám aggódva jön közelebb, de elhajtom. Csak a fáradtság. Látom, ahogy belép az ajtón, kissé elpirul, ahogy meglát, de valahogy nekem nehezemre esik ránézni. Inkább elfordulok, és az italokat kezdem előpakolni. Közelebb jön, és rám köszön, látom, ahogy mellettem áll, de nem szólok. A remegés felerősödik a testemben, és félek, hogy újra előtörnek belőlem a régi emlékek. Pár pillanatig vár, de aztán látom, ahogy elsétál mellőlem. Lassan ereszkedek le egy székre, és mélyeket lélegzem.

Az egész miatta történt. Ha nem csókolom meg, nem ismerem meg, most nem fájna újra és újra. Nem látnám a kegyetlenül rám meredő szemeket, melyek gúnnyal teltek. Az egész éjjel szinte öntudatlan repül el. Nem nézek rá egyszer sem, míg a színpadon táncol, hiába érzem tekintetét magamon. Azt akarom, hogy hagyjon békén. Ahogy egyre ürül a bár, és már csak félhomály uralkodik, kissé megnyugszom. Leteszem az utolsó poharat, majd kezet mosva indulni készülök. Hirtelen ránt vissza egy kéz magához, miközben tekintete mérgesen és értetlenül mered rám. Érzem, hogy éget az érintése, így elkapom a kezem az övéből és hátrálok egy lépést. Nem tudom, mi ül ki az arcomra. Rettegés? Fájdalom? Félelem? Döbbenten néz rám, miközben én csak hátrálok. Hirtelen egy falnak ütközöm, és innen teljesen magába ránt a sötétség.

Lassan sétálok végig az ismerős folyóson. Világos van és csend. Mindent beborító csend, ami a szívemben lakozik. A lépcső halkan nyikordul meg talpam alatt, ahogy lassan a fokokat veszem. A fehér szobaajtó lassan nyílik ki, és belépve a fénybe egy kép rajzolódik ki előttem. Az ágyon egy fiú fekszik, teste szorosan simul egy másik fiúéhoz, ajkuk gyengéden játszik a másikéval. A szívem hevesen kezd verni, miközben a jelenetet nézem. A fekete hajú fiú megtörve a csókot, a másik arcát kezdi simogatni, mintha ez természetes lenne. A boldogság felerősödik bennem, és lenyugtatja remegő szívem. Valahol mélyen érzem, hogy nincs rendben valami, de nem törődve vele nézem egykori párom. A barna hajzuhatag, amit annyiszor érintettem, a puha bőr, az édes ajkak. Az első szerelmem. Szédülés lesz úrrá rajtam, és a falnak esem, miközben változik a kép.

Reszketve nézek körül, miközben szívem újra elemi erővel szorítja össze a félelem. Sötét van, mégis tökéletesen tudom, merre kell mennem. Az alak előttem lassan megy fel a nyikorgó lépcsőn, kezében alvadt vértől mocskos kötél pihen. Tudom, hogy az én vérem, tudom, hogy hova tart. Nem akarok menni, nem akarom újra átélni a borzalmakat. Próbálok elfordulni, visszamenni, de képtelen vagyok. Hirtelen változik a kép. Egy tízen hat éves forma fiú az ágyon ül, remeg, arcáról patakokban folynak a könnyek. Fekete haja csapzottan lóg a szemébe, melyekben rettegés és gyűlölet keveredik. Karjait maga köré fonja, óvón, de ujjain vörös cseppek ülnek. Az ágy körülötte vérfoltoktól mocskos, a szobában minden összetörve a földön pihen. Az egyetlen dolog, ami ép egy egész alakos tükör. Érzem a rettegést, a fájdalmat, a gyűlöletet. Az egész egy hatalmas keverék, melyet a sötétség egyre jobban kirajzol előttem. A férfi közelebb lép, majd megragadva a fiú haját a tükör elé vonszolja.

 - Nézz bele te kis féreg... - köpi a szavakat, miközben felrántja az alacsonyabb fejét, hogy annak tekintete találkozzon meztelen testével. - Ezt érdemlik a buzik - nekilöki a hideg felületnek miközben arcán gúnyos mosoly villan meg, ahogy  felemelve a kötelet suhint vele. A fájdalom erősen mar a bőrömbe, miközben tizenhat éves énem ordítása cseng a fülemben.

Reszketve ébredek fel egy ismeretlen helyen. A fény beáramlik az ablakon, megvilágítva a fekete paplant, amit lerúgtam magamról. Homlokomon egy törölköző pihen, mely mostanra már forró bőröm hevültségétől. Visszaesve a kanapéra egy ismerős alak rajzolódik ki szemem előtt, aki aggódva siet a szobába.  A kanapéhoz simulva próbálok menekülni előle, de nem enged tekintete. Bezár, elrabol, megnyugtat. Érzem, ahogy a sötétség egyre távolabb kerül tőlem, ahogy a barna szemekbe nézek. Összehúzom magam, ahogy leül mellém, igyekszem nem hozzá érni. Félek… félek ez is csak egy álomkép, mely ugyanúgy összetörik, ahogyan a többi. Ez túl szép, túl valós, de nem… képtelenség, hogy ez igaz legyen. Közted és köztem, nem lehet semmi. Ueda és Ryo soha nem létezhet együtt. A jó és a rossz, a tiszta és a mocskos sosem fér meg egymás mellett. 

Ueda

Kissé bátortalanul lököm be a bár ajtaját, és egyből meg is látom ennek az okát, ahogy a pult mögött szöszmötöl valamit. Mielőtt odainthetnék neki, elfordul, s az italokat kezdi pakolgatni. Kissé hátba vág a jelenet, bár nem is tudom, hogy mit vártam, mindenesetre arra fele megyek hátra, és mellé érve ráköszönök, de amikor semmi válasz nem érkezik, megállok, és érdeklődve kezdem mustrálni. Még mindig nem hajlandó rám emelni a szemeit, egyszerűen tudomást se vesz rólam.

Mégis mit gondoltál?! – visszhangzik újra a fejemben, miközben közönyt erőltetve az arcomra tovább indulok.

Az öltözőbe lépve a megszokott kép tekint vissza rám, és most régi ismerősként köszöntöm ezt az érzést. Újra elkap az a bizsergés, amit ez a hely áraszt magából felém, az a kifordított élet, világ. Amíg nem került a képbe Ryo, mindig úgy jöttem ide, hogy az ajtón belépve az arcomra került egy álarc, egy másik élet kosztümje. A srác megjelenése, és belekavarodása az életembe azonban egyre csak elemeire bontja ezt a világot, és kezdem úgy érezni, hogy lyukakat rág a jelmezemre, hogy aztán nem csak ő maga, hanem a többiek is belássanak majd mögé.

Gyűlölöm érte, és ezt csak magának köszönheti. Eddig a pillanatig azt hittem, hogy jó érzés lenne végre kibújni ebből a köpenyből, és megmutatni neki magam, a tegnapi csókja még mindig az ajkamon ég, és ehhez csatlakoznak most a düh könnyei, amik viselkedése miatt szöknek az arcomra.

A sarokhoz lépek, ahol a szekrényem helyet kapott, és oda se figyelve kezdek vetkőzni, hogy aztán egy szál köntösbe várjam, hogy valaki rám aggasson valami szexist. Nem tudom, hogy fog menni ez a mai nap… még nem tapasztaltam ezt a zavart magamban fellépés előtt, és ez megrémiszt. Igyekszem legyűrni a testemet rázó remegést, a kanapéhoz lépek és levetem rá magam. Az anyag súrlódása valahogy visszaránt a gondolataim közé, és én szorosan megmarkolom ezt a kapaszkodót, így mire Dave is belép a helységbe, már teljesen „önmagamként” nézhetek vele szembe.

 - Tatsuya – néz rám csodálkozva, mintha valaki másra számított volna, aztán leesik, hogy hát bizony másra is számított, ugyanis gondolom valaki helyettesített, amíg én otthon voltam.

 - Szia – mosolygok rá végül, elvégre csak nem vezethetem le a feszültségem rajta, illetve tartanom kell magam ahhoz a képhez, amit az idők során sikerült kialakítanom másokban magamról. – Hogy vagy?

 - Ó, én remekül. De mond csak, minden rendben? Meggyógyultál? – valahol belül jólesik az aggódása, már-már úgy érzem, mintha lenne egy barátom, s olykor nehéz is elfojtani azt a sóvárgást, hogy meg kérdezzem, nincs e kedve együtt lógni. De nem, nem lehet, mert nem keveredhet össze ez az egész…

 - Persze, minden rendben – válaszolom az igazságnak megfelelően, legalábbis ami az egészségügyi állapotomra utalt. Az meg, hogy mit értünk minden alatt, relatív.

 - Akkor jó, már hiányoztál – nevet rám őszintén – a másik sráccal fele olyan jó nem volt, mint veled szokott lenni. Karasu-san ki is volt akadva, amiért nem volt meg a szokásos bevétel…

Szóáradatát végül a belépő öltöztető vágja el, aki mint most is, a leglehetetlenebb göncökkel a kezében érkezik. Dave-et egy szoros trikóba, és egy szinte már darabokban lógó farmernadrágba öltöztetik, míg rám a szokásos feszes fekete nadrág kerül, ezúttal egy lenge fehér inggel. Az ujjait precízen feltűrik, a felső gombokat pedig utasításra nem kapcsolom be.

Jó, hogy ma megkíméltek a tapadós felsőktől, s így apró élvezetként simulhatok az ing puha anyagába. A színpadra érve hatalmas örömujjongás fogad, és ettől az én arcomra is elégedett vigyor kúszik. A zene felcsendül, és bevezetőként lassan kezdünk ringatózni, az egész olyan rituálészerű, életszagú, mintha most ismerkednénk meg mi is a lent morajló tömegben. Látni vélem, ahogy egyesek a telefonjukkal félrevonulnak, és hevesen gesztikulálva magyaráznak valamit, de a szemüket még így sem képesek levenni rólunk.

Újra feltölti a testem az adrenalin, és élvezettel simulok a partneremhez. Szeretem ezt a kötetlen szórakozást, soha nem könyveltem el munkának ezt az egészet, hisz minden egyes alkalom valamiféle kikapcsolódás számomra.

Ahogy lassan ereszkedek egyre lejjebb, s lejjebb, míg nem guggolásban nem kötök ki a pódiumon, ugyanabban az ütemben tárom egyre nagyobbra a szemem, míg végül a tekintetem meg nem állapodik a pult mögött rohangáló Ryón.

Zavartan túr a hajába, és lefogadom, hogy megérezte a pillantásom, de az arcát makacsul nem fordítja felém. Hát legyen.

Egyáltalán nem esek ki a ritmusból, viszont gyerekes magánbosszút indítok ellene. Innentől kezdve egy percre se veszem le róla a tekintetem, csak őt figyelem újra, ha kell a szemem sarkából, de szemmel tartom. Elégedettség tölt el látva a zavarát, azt, hogy tehetetlenül járkál fel alá, de még sem szabadul. Csapdában lévő vadként tartom fogva, egészen hajnalig, amikor is a műsor végeztével újra az öltözőbe vonulok.

Gyorsan rángatom le magamról a testemre tapadt ruhát, és miután sikeresen megküzdöttem a nadrágommal is, sietve bújok bele a saját, s jóval kényelmesebb cuccaimba. A csaphoz lépve vizet engedek a tenyerembe, majd megmosva az arcom, a hajamon is végigsimítók, és mit sem törődve olyan dolgokkal, mint hajszárítás, a táskámat a vállamra csapva az ajtóhoz lépek.

 - Viszlát – ér utol még Dave kissé rekedtes hangja, mire aprót intek fele, de pár másodperc múlva már újra az első térben találom magam.

Még látom, ahogy Ryo eltesz egy poharat, majd magára kapva a pulcsiját indul az ajtó felé, amikor is dühösen utána lépek, és a karját elkapva magam felé fordítom.
Értetlenül figyelem, ahogy kitépi magát a szorításomból, és hátrál egy lépést. Ha akarnék, se tudnék semmit tenni ellene, a szemében dúló érzelmek egyszerűen megbénítanak. Rettegés, s fájdalom bújik meg a tekintetébe, és annyira ellentétes ez az arc azzal, amit tegnap láttam, hogy már-már én is hátrálni kezdek. De nem teszem, elnyílt ajkakkal figyelem csupán, ahogy a falhoz lapul majd, mint rongy bábu csuklik a földre.

A halk puffanás térít észhez, és egy szempillantás alatt szelem át azt a két-három lépést, ami elválaszt Ryo ájultam fekvő testétől. A szívem közben rendszertelenül kezd kalimpálni, de én csak az ő szívverését kutatom. Kezembe kapom a csuklóját, és lélegzetemet lecsillapítva figyelek, majd megnyugodva könyvelem el, hogy a szíve rendes ütemben dobog.

S bár hiába zuhant le egy kő a szívemről, ott van még vagy három, hogy mégis mitől ájulhatott el.

 - Ryo? Ryo hallasz? – kezdem szólongatni, de semmi eredménye. Közben halványan érzékelem, egy másik ember jelenlétét is a hátam mögött. Hátra nézve észre veszem, hogy Dave siet felénk, arcán döbbent, csodálkozó tekintettel.

 - Mi történt? – nyögi ki végül, mire közlöm vele, hogy Ryo elájult, de fogalmam sincs, hogy miért.

 - De a pulzusa jó, már amennyire én meg tudom állapítani – teszem még hozzá.

 - Akkor, biztos csak a fáradtság, nem?

 - Fogalmam sincs – mondom, s továbbra is tanácstalanul szorítom Ryo, most olyan aprónak tűnő, kezeit.

 - Figyelj, nagyon szívesen hazaviszlek titeket, ha gondolod – ajánlotta fel végül, megtörve a csendet.

 - Igazán hálás lennék – feleltem, egyáltalán nem törődve olyan apróságokkal, hogy vajon Dave miért utalt ránk egy párként, s feltételezte, hogy együtt lakunk.

Ketten együtt úgy kábé 3perc alatt sikeresen elcipeltük Ryót Dave kocsijáig, majd ott óvatosan a hátsó ülésre fektettük. Vacilláltam azon, hogy előre üljek e, de végül úgy döntöttem, biztonságosabb ha hátra ülök vele, így óvatosan megemeltem a vállánál fogva, és gyorsan becsúsztam alá.

Jobb ötlet híján ténylegesen a saját lakásom címét árultam el a sofőr szerepét felvállaló srácnak, egy percig se gondolkozva azon, hogy ezzel egy újabb szakadás keletkezik a két világomat elválasztó fátylon.

Miután megérkeztünk, Dave segített felcipelni az ájultan fekvő fiút a lakásomig, majd óvatosan a kanapéra fektettük. Hálásan pillantottam távozó alakja után, s úgy éreztem, ő tényleg lehetne egy igazi barát.

Most a konyhaszéken ülve figyelem, ahogy Ryo össze-vissza rázkódva küzd a köré fonódó pléddel. Az elmúlt félórában többször próbáltam lenyugtatni, beszéltem hozzá, sürögtem-forogtam körülötte, borogatást csináltam neki, egy elkeseredett pillanatomba még simogatni is kezdtem, de semmi.

A fekete pokróc rövid-távú zuhanása vonja magára a figyelmemet, ahogy Ryónak végül sikerül megszabadulnia a kellemetlen tényezőtől. Úgy döntök, nem tekerem köré megint, hisz elég nyilvánvaló, hogy nem akarja magán érezni.

A nadrágja már rég lekerült róla, így most egy szál bokszerbe és pólóba bújtatott testét figyelhetem, de ahogy arcára siklik a pillantásom, s szembe találom magam egy álomtól zavart pillantással, majdnem visszaköpöm a teát a kezembe tartott csészébe.

Gyorsan a pultra helyezem az említett tárgyat, és aggódva felé sietek. Látszik rajta, hogy teljesen össze van zavarodva, majd ahogy mellé csúszok a kanapén, lassan úszik a tudatába a felismerés.

Némán kémlelem a szemét, és az arcán, testtartásán végbemenő változásokat. Teljesen beleszédülök a belőle áradó ambivalenciába, és ahogy benne is, bennem is megjelennek ezek a furcsa, kettős érzések, gondolatok.

Nem tudom, mi lenne most a helyes, egyelőre csak a pillantásommal vagyok képes érintkezni vele. Az arcán felvillanó elutasítás, és zárkózottság persze mellbe vág, de nekem egyáltalán nem kellene meglepődnöm az ilyesfajta reakciókon. Túlságosan ismerősek… de ennek köszönhetően végre rádöbbenek, hogy mit kell most tennem.

Óvatos, szinte észrevehetetlen mozdulatokkal közelebb kúszok hozzá, és gyengéden végigsimítok a kezén, mire riadtan kapja oda a fejét, mint aki most ébredt, és kezdene tiltakozni, de nem hagyom. Szelíd erőszakkal úgy mozdítom magunkat, hogy kénytelen legyen a karjaim közé zuhanni, és amikor ez megtörténik, határozottan magamhoz ölelem.

És tartom…

Tartom, mint egy kisgyereket, aki most némán sírja el nekem, hogy mi fáj.