3.

Amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen is távoztak – mondhatnám, de mivel nem így történt, nem teszem. A látogatásuk abszolút várható volt, még ha ezt az elmúlt pár napban nem is sikerült tudatosítanom magamban, és hát a búcsúzkodás se volt könnyű.

Miután készségesen bólogattam mindenféle tanácsra, végighallgattam egy pár vicces sztorit, élménybeszámolót az elmúlt napokról, és megígértem, hogy holnap reggel ott leszek a próbán, sikerült végre kitessékelnem őket az otthonomból.

Nem, nem kell félreérteni. Imádom a bandát, még Saga hülye fejét is képes vagyok jobb napokon mosolyogva elviselni, de most már lassan kezdtem úgy érezni, hogy mindjárt felrobbanok.

Tora jelenléte intenzív, pulzáló, lüktető.

Hiába nézem én azt az idióta vázát, hiába szögezem a tekintetem tüntetőleg a sötétedő éjszakára, vagy próbálok meg töretlenül Shou-ra figyelni, egyszerűen nem tudom elhallgattatni a hangot a fejemben, hogy „Itt van, itt van… alig egy karnyújtásnyira tőled.”

Ba-bamm, ba-bammm – újra lüktetni kezdett a fejem, és kezdtem magam kicsit kótyagosan érezni, amit hála a jó égnek Hiroto meg is jegyzett, így a többiek azzal a felkiáltással, hogy pihenjek egy nagyot holnapig, végül újból magamra hagytak.

Az ajtó szótlanul bambul rám, így csak egy apró fintort küldök felé, majd visszaindulok a nappaliba. Lábaim akaratlanul visznek afelé a fotel felé, ahol Tora ült… vonzás, semmi más.

Dühömet sikeresen nyelem le, és tehetetlenül rogyok a bútorra.

Miért kellett ennek az egésznek így történnie?

Miért nem volt jó úgy, ahogy volt?

Miért Ő?

Miért Én?

Miért pont mi?

Két tenyerem idegesen siklik a karfán, fel-le dörzsölgetve az anyagot; csíp, fáj, felsérti a bőrömet, de csak azért is tovább csinálom.

Fizikai fájdalomba menekülsz? – kérdezi egy gúnyos hang, amit biztos, hogy hallottam már, de képtelen vagyok vele törődni.

Mi van abban, ha menekülök? Tudom, gyáva dolog… de a szívemet nem tudom a hátam mögött hagyni, akkor legalább egy pillanatig hagy vonja el valami más a figyelmemet.

Lábaim időről időre megmozdulnak; feszülten rángatom őket.

Nem, nem vagyok ideges…

 - Tudod, mit jelent, ha valakinek remeg a térde? – A hang egészen a múltból nyúl felém; Tora… szűnj már meg.

 - Nem, nem tudom… - Feleltem akkor, és kíváncsian álltam a tekintetét.

 - Kielégítetlen szexuális vágyat, Nao – A vigyora ebben a pillanatban is itt lebeg a szemem előtt, amiben most már képes vagyok meglátni azt a finom, ragadozó élt. Akkor persze egyszerűen csak ránevettem, majd mintha mi sem történt volna ücsörögtem tovább.

Hirtelen állok fel, és a mozdulattal igyekszem lerázni magamról a görcsösséget. Célirányosan indulok el a konyhába, szememmel már azt a bizonyos dobozt keresve… Még pár lépés, a fiók engedelmesen nyílik, és máris a kezemben tartok egy bontatlan cigarettát.

Elsőre majdnem visszadobom a fiókba, mint aki tüzes szenet fogott, de végül úgy döntök, közelebbről is megismerkedem vele.

Mintha ezer tekintet kísérné az utamat, mind-mind a kezemre fókuszálva. A kanapéhoz lépek, de ahelyett, hogy a fehér bőrülésen foglalnék helyet, egyszerűen lehuppanok a szőnyegre, és hátammal támasztom meg a bútort.

A farmer megfeszül rajtam, ahogy megpróbálom törökülésbe rendezni a lábaimat, így inkább engedek, egyik lábam félig-meddig kinyújtom, míg a másikat óvatosan magam alá húzom. Elgondolkozva forgatom a kezembe a dobozt, miközben azon gondolkozom, hogy talán ez is egy furcsa, kimondatlan lépcső volt afelé, hogy a dolgok gyökeresen megváltozzanak köztünk.

Egy vágás a barátságunkon, a biztos, szilárd múlton… és egy lépés valami új felé, egy teljesen ingatag, kérdőjelekből és megfoghatatlan érzések tömkelegéből álló jövő felé.

- Azt hiszem, rá akarok gyújtani – jut eszembe nyomban az ismert mondat, miközben a vékony nylontól szabadítom meg a cigis dobozt. Tora rekedt hangja is felrémlik, ami még így, messzi távlatokból is képes megmozgatni bennem valamit. Az a finom lélegzet, ami közelről simította az arcom… már megint beleborzongok. 
- Megígérted… Megígérted! – A hangtalan suttogás hirtelen válik hangos kiáltássá, amibe láthatatlanul az ablaküvegek is beleremegnek, s velük együtt remegek én is. Annyi mindent megígértél már nekem, Tora… többek között, hogy soha nem hagysz el. Persze, ez még nem egyenlő azzal, hogy nem lesz fájdalmas a közelséged, de… 

- Gyerünk Nao, vond el a figyelmem… - Belepirulok, ha csak arra gondolok, milyen könnyen megtört az ellenállásom… úgy vetettem magam a karjaiba, mint éhező vad a felkínálkozott prédára. Nem akarom elhinni, hogy nem volt valóság, de a viselkedése annyira… idegesítően kétértelmű.

Megcsókol, úgy érint, mintha hosszú évek óta szeretők lennék, úgy viszonyul hozzám, mint valakihez, aki bárminél többet jelent neki.

De abban a pillanatban, amikor már hinnék neki, és megadóan simulnék az érzésbe, egyszerűen félrelép, és engedi, hogy pofára essek. 

Aztán újra ott van, barátként mellém térdel, és mintha nemrégiben nem is ő szorított volna úgy magához, hogy közben testünk kizárólag a szenvedély nyelvén beszélt, egyszerűen megkérdezi, hogy jól vagyok-e.

 - Baszd meg, Tora! – A doboz aprót nyikkanva csapódik a legközelebbi falhoz, majd halk puffanással földet ér.

A barátságunk azt hiszem, rég elveszett álom most már… és vele együtt eltűnt az életemből a boldogság is. Csak te tudod nekem visszaszolgáltatni azt a felhőtlen szabadságot, ami veled jár… de talán nem is tudod, hogy milyen fontos vagy nekem.

És én… akármi is történjen, képtelen vagyok haragudni rád, a szemedre vetni egy-egy dolgodat, vagy éppen a képedbe vágni a kérdést, hogy „Most mégis mi van?!”

Képtelen, mert félek, hogy ha rákérdezek erre az egészre, még a végén menekülőt fújsz, és végleg elvágod a kettőnk között, immáron csak gyengén feszülő szálat.

Megőrjít a gondolat, hogy mikor behunyom a szemem és előretekintek, nem látok majd semmit, vagyis épp, hogy csak azt… és érzem, hogy elhaladtában gyilkos csókot lehel az ajkamra a magány. A legjobban még sem magam miatt aggódom, hanem érted… mert tudom, hogy ahogy nélküled én is, nélkülem te is csak léteznél.