6. fejezet

Ryo

Éreztem, ahogy magához húz, hogy nem eresztenek azok a vékony karok. Próbáltam elhúzódni, de nem ment, egyszerűen nem. Valami elemi erővel rántott hozzá és nem bírtam ellenállni. Érzem a könnyeim, amik végigfutnak arcomon le egészen az ingnyakáig. Beletemetem az arcom, és engedek az olyan régóta kínzó vágynak. Hagyom hogy valaki vigyázzon rám. Zokogva ölelem magamhoz, kapaszkodom a felsőjébe, tartom, hogy ne engedjen el. Az égető érzés a szívemben kezd csillapodni, így lassan én is megnyugszom. Nem szól, egyetlen szót sem, némán ölel magához. De érzem, hogy vár valamire. Talán magyarázatot akar viselkedésem miatt. Mit mondhatnék neki? Hiszen csak most ismertem meg, de akkor miért érzem ennyire a vágyat, hogy elmondjak neki mindent? Elhúzódok tőle és lehajtva a fejem, arcomat kezdem törölgetni. Nyújt nekem egy zsepis dobozt, mire hálásan ránézek. Csendben ülünk, nem tudom, mit gondol rólam. Talán azt hiszi csak játszottam vele az éjjel, hogy az a csók csak szórakozás volt. Ha belegondolok, nem tudom miért tettem, egyszerűen természetesen jött, mintha mindig is ezt kellett volna tennem. Lassan érzem, ahogy visszahúz magához, s talán önkéntelenül, talán szándékosan nem tudom, csak érzem ujjait a hátamon játszani. Olyan megnyugtató, nekem mégis újra folyni kezdenek a könnyeim. Senki nem volt még ilyen gondoskodó velem. Érzem, ahogy apró puszit nyom a hajamra még egyik keze megtalálja az enyém és összefonja ujjaink.

 - Amikor kisebb voltam anyu nagyon beteg lett… - kezdek bele hirtelen. - Apám mindig is ivott, de ekkor egyre jobban kezdte túlzásba vinni, és így én gondoskodtam anyuról. Fel kellett nőnöm tizenhárom évesen. Aztán egy nap, anyu nem volt többé a kórházban…

Minden fehér körülöttem a steril kórházi szag bántja az orrom. A szívem majd kiesik, úgy dobog, ahogy a folyosón haladok végig. 132-es szoba. Annyiszor jártam itt, szinte az életem is itt éltem. Most mégis valami más, mint eddig. A szívemben furcsa görcs van, mintha semmi sem lenne rendben. Halkan nyitok be a szobába, de nincs benn semmi. A látvány ledöbbent, szinte megszűnik minden létezni, csak az üres fehér ágyat nézem. Érzem, ahogy a rettegés végigkúszik az ereimben megbénítva ezzel a szívemet is. Egy kezet érzek a vállamon, Itoshi- sensei szomorúan mosolyog rám. Nehezen fogom fel a szavait, ahogy előttem ül a hatalmas asztala mögött. Anya meghalt. Ez az egy dolog visszhangzik a fejemben. Nevetni lenne kedvem hisztérikusan a doktor képébe nevetni. Hozzávágni, hogy csak hazudik, hogy anyu elbújt valahova és mindjárt nevetve előbukkan, de ahogy egyre teltek a percek felfogom, hogy minden egyes szó igaz. Hirtelen leszek dühös, kiabálni szeretnék, hogy tegyen valamit, de nem teszem, hiszen anyu nem jön vissza többé.

 - Akkor elengedtem anyut… örökre - súgom nyakába, a könnyeim megállíthatatlanul potyognak tovább, de csak csendben ölel, hagyja, hogy meséljek. – Onnantól minden megváltozott… apám engem okolt, és mikor meglátott az első szerelmemmel megvert… s attól a naptól fogva, mindig… én pedig már nem bírtam tovább.

A víz lassan folyik a kádba, a hideg marja a bőröm. Nem érdekel. Lassan húzom elő a kést a fiókból, s nézem, ahogy a kád szélén kicsordul a hideg víz elárasztva a padlót. Nem érdekel. Nem hallok semmi mást, csak a zakatoló szívem. Felemelem a kést, lassan forgatom ujjaim közt. Mosoly kúszik az arcomra. Örömtelen, megfáradt mosoly. A kés a bőrömbe hatol, ahogy átvágja. Édes fájdalom. Nézem, ahogy a vizet elárasztja a vörös vér, de csak mosolygok. A kést újra felemelve a másik kezemen is megvágom a bőrt. Felszisszenek, ahogy a hideg csípni kezdi bőröm. Nem érdekel. Lassan nehezül el a testem, arcomon még mindig mosoly játszik. Arcomból kifut a vér, szinte érzem, ahogy minden pillanattal jobban és jobban fogy az éltető nedű a testemből. Nincs erőm nagyobb mosolyra húzni az ajkaim. Csak fekszem a jéghideg, vértől vörös vízben ellazulva. Hallom, ahogy csapódik az ajtó, de nincs erőm félre fordítani a fejem. Hallom a lépteket melyek a vízben hozzám sietnek, mégsem tud már érdekelni. Lehunyom a szemem és várok. Várok arra, hogy végre eltűnjek innen. Messzire, oda ahol senki nem ismer. Lassan a sötétség teljesen átveszi az uralmat, én pedig nem küzdök ellene.

A kórházban térek magamhoz, hallom, ahogy az emberek felettem beszélgetnek. Apám már ordít. Kinyitom a szemem, de vissza is zárom, a kegyetlen világosság bántja a szemem. Érzem kezeimben a fájdalmat, ahogy nem bírom mozdítani őket. Felemelve a fejem szédülés lesz úrrá rajtam, de a kezemre pillantok. Két fehér kötés pihen rajta, néhol piros vérrel színezve.

 - Később tudtam meg, hogy akkori kedvesem talált rám és vitt be a kórházba, amit múltkor láttál a kezemen... ennek a nyoma - súgtam erőtlenül a nyakára, miközben érzem, hogy teljesen üres vagyok. Bizserget az érzés, megnyugtat. Ahogy feltépte a sebeim, fájdalom helyett csupán apró bizsergés marad a helyén. Jelezve, hogy a seb beforr, de a heg örökké ott marad. Ugyanúgy, ahogy az emlékek melyeket képtelen vagyok elűzni. Mégis valami most más, valahogy könnyebb. Uedára nézek, a szeme könnyes, ahogy engem figyel, de nincs erőm letörölni könnyeit. Nézek a mély barna szemekbe, de nem tudok olvasni bennük. Fáradt vagyok? Nem tudom. Csak üresség van, jóleső üresség, ahogy 3 év után végre kiszakadt belőlem a múlt. Neki. Lassan hajtom vállára a fejem, kissé félem érinteni. Félek, talán megvet, gyűlöl, vagy kidob, de ahogy a szemei felrémlettek előttem úgy én is megnyugszom. Egy utolsó emlék, mellyel a jelen és a múlt újra találkozik egymással.

 - Apám hazavitt utána - hangom karcos és rekedt a sok sírástól. - Rám sem nézett csak bezárt a szobámba. Nehezen tudtam megszökni, de azóta vagyok itt. Nem hallottam semmit apámról, ahogyan Takeóról sem – hangom elhalkul, ahogy maszkom, hangos csattanással törik darabokra a kezében.

Megtört. Tudta nélkül vett el mindent, amit talán nem is akart. Csendben van, én sem szólalok meg. Furcsa ez az érzés félelmetes és mégis nyugtató, karjai a derekamra fonódnak nekem pedig lassan csukódnak le a pilláim. Ueda karjaiban alszom el, mélyen belélegezve az ismeretlenül ismerős illatot és tudom, hogy apám képe ma éjjel távol marad tőlem. Egy tündér távol tartja tőlem.

Talán örökre…

Ueda

Döbbenten meredek az üres plafonra, miközben hallgatom. Hangja rekedt, s a sírástól olykor meg-megcsuklik a beszédben. Fejét a vállamon nyugtatja, és szinte töretlenül csúsznak ki belőle a szavak, a múltja. Fájdalmasan fogadom magamba, de jó érzéssel tölt el, hogy közben könnyíthetem az emlékei súlyát, így továbbra is csak elhomályosult szemmel tartom, öntudatlanul cirógatva.

Hosszú percek, órák, vagy talán napok múlva elhal a hangja, és reszketegen bújik közelebb hozzám, egy pillanatra felemeli a fejét, hogy a szemembe nézhessen egy új emberként, majd szégyenlősen visszahanyatlik rám. Szomorú mosollyal az arcomon figyelem, ahogy lassan elcsendesedik, légzése egyenletessé válik, s halkan szuszogni kezd a karjaim között.

Szeretetteljesen simítom végig az arcát, és húzom óvatosan magamhoz, majd igyekszem tényszerűen feldolgozni mindazt, amit elmesélt nekem.

Rettenetes, hogy ilyen apja van, és nem elég, hogy az anyukáját el kellett veszítenie, még a szerelmét és maga mögött kellett hagynia.

Vajon fáj még érte a szíve, úgy, ahogy nekem utánad, Yuya? Ugyanúgy égeti őt is a magány, mint engem? Vajon ha tehetné, vissza akarná szerezni őt magának?

Bárcsak megtehetném én is… bárcsak újra ölelhetnélek, mert bár enyhítette lelkem az évek lassú múlása, a mai napig hiányzol. Még akkor is, ha már csak bennem élsz…

Szorosan lehunyom a szemem, kényszerítem magam arra, hogy még csak véletlenül se nyissam ki. Félek, hogy a könnyekkel a boldog emlékeim is apró részekként távoznak belőlem. Bűntudatom kéne, hogy legyen, amiért Ryót tartom a karjaimba helyette, de egyszerűen nem érzek mást, csak nyugalmat.

Egy apró könnycsepp gördül végig az arcomon, miközben egy mélyről jövő, talán évek óta benntartott sóhajt eresztek ki. Nem törlöm le, hagyom, hogy a bőrömön haljon, arcomat Ryo hajába fúrom, és úgy lélegzem be az illatát, mintha most már az jelentené az éltető levegőt.

Rettentő fáradtnak érzem magam, így lassan átengedem magam egy másik világnak, hagyom, hogy magával rántson a békés sötétség.

***

Mocorgás ránt vissza a valóságba, mire lassan résnyire nyitom a szemeimet, de a nap fürgén kúszik be a látóterembe, ezért ismét lehunyom őket. Félénk érintéseket érzek a nyakamon, majd annak ívén egészen az arcomig, míg jólesően bele nem simítom az arcom Ryo tenyerébe.  Hallani vélek egy halk kuncogást, de még mindig nem érzem magam elég ébernek, hogy szembenézzek a napfényben fürdő világgal. Ügyetlenül irányításom alá vonom az egyik kezem, és az arcomhoz emelve megfogom Ryo kezét. Megmerevedik kissé, de nem húzódik el, ezért felbátorodva az ajkaimhoz húzom, és forró csókot nyomok a tenyerébe.

Apró nyögés hagyja el az ajkait, mire kénytelen vagyok kinyitni a szemem, hogy pillantásommal kényeztessem végig, döbbenetet tükröző arcát.

 - Jó reggelt - súgom neki mosolyogva, mire pír szökik az arcára, de ettől most még ellenállhatatlanabbnak érzem.

 - Szia – köszön vissza, s látszik rajta, hogy még mindig vívódik magában. Szinte elmozdíthatatlanul ül az arcán a félelem, amiért úgy kitárulkozott nekem. Le akarom lökni onnan, s lemeztelenített tisztaságban akarom látni őt.

 - Jól aludtál? – próbálkozom egy könnyed témával, hátha ez eltereli a figyelmét, de még mindig csak azt a zavart tekintetet kapom válaszul. – Figyelj, nem is tudom, hogy hogyan mondjam, de azt hiszem, le kell szögeznem valamit a beszélgetésünkkel kapcsolatban.

Pár másodperc múlva lassan rábólint:

 - Igen, gondoltam – emeli rám hatalmasnak tűnő szemeit – Ueda, én sajnálom…

 - Pontosan erről van szó – mosolygok töretlenül, bár már jóval kevésbé boldogan. – Nem akarom, hogy megbánással gondolj rá. Nekem… rettentő jól esett, hogy mindezt megosztottad velem, még akkor is, ha jelen pillanatban ezt nem tudom viszonozni. Az, hogy képes voltál a szemem láttára levetkőzni hosszú évek fájdalmát, borzasztó megrázó élmény volt, mégis groteszk módon gyönyörűnek, és szívbemarkolónak hatott ez az újjászületés. Nem kell zavarban lenned, én nem fogom felemlegetni a dolgokat, és azt sem szeretném, hogy úgy érezd, felelőtlenség volt elmondani őket. Engem… boldogsággal tölt el a tudat, hogy ha csak egy icipicikét is – mutatom az ujjaimmal, hogy mennyire kicsit -, de sikerült könnyítenem a lelkeden. Bármikor, ismétlem bármikor, ha már úgy érzed, felrobbansz belülről, én meg hallgatlak. – hirtelen fogy ki belőlem a szusz, de úgy érzem, hogy miden fontos dolgot sikerült leszögeznem. Néma percek következnek, de aztán megtörve ezt a töprengő csendet újra megszólítom – Rendben?

A szeméből sütő hála és gyengéd szeretet, teljesen megbabonáz, és ha akarnék, se tudnék elszakadni a pillantásától.

 - Rendben – súgja halkan, s látni rajta, hogy a könnyeivel küzd, de talán ezek végre nem a fájdalom könnyei… Óvatosan hajol egyre közelebb, s most először mohó vággyal várom, hogy találkozzanak az ajkaink. Mohó vággyal a… szeretetre.

Talán megtaláltam azt az embert, akinek a segítségével el tudlak engedni Yuya.