|
Néma küzdelem
Liana 2010.02.07. 15:28
Pre-drarry szösszenet, épp, hogy csak egy felröppenő gondolat, tehetetlen, néma küzdelem. | Draconiának szeretném ajánlani, remélem, tetszeni fog Szössz(L)
Tyutcsev
Silentium!
(részlet)
Hallgass, rejtőzz, s titok legyen,
Mit érez és óhajt szíved,
Lelked mélyén suhanjon át,
S csituljon el a néma vágy,
Mint fényes éji csillagok,
Csodáld csak őket, és ne szólj!
Hogy' tárja fel a szív magát?
Megért-e téged bárki más?
Megérti-e benned mi él?
Kimondott gondolat, ha kél,
Hazug. A forrás felzubog,
Oltsd szomjad így el, és ne szólj!
***
A magányos ember szemére vetheted, hogy gyáva, de azzal csak még jobban a feketeségbe lökdösöd, amit már így is hosszú ideje fojtogatja.
Draco pov
Képtelenül arra, hogy megmozduljak, fekszem az ágyamon és rezignáltan figyelem a szobából lassan kiszökő fényt. Csendes léptekkel veszi át a helyét ez a gomolygó feketeség, mintha a lelkemből lépne elő, hogy a nap végeztével ne csak belülről, hanem kívülről is magáévá tegyen. Nem lep meg a látogatása, hisz minden éjjel visszatér… minden éjjel azóta, hogy halk, de annál határozottabb hangoddal elvágtad az egyre halványuló fonalat kettőnk között.
Ott, abban a pillanatban megfogadtam, hogy erős leszek, érted, hogy meglásd, tiszteletben tartalak, hogy tudd, elfogadom a döntésed. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire kínozni fog a hiányod, és hogy veled együtt minden-és mindenki más is eltűnik az életemből. Az értelem, amit annyira hajszoltál akkor veszett ki belőlem, de csak némán tűrtem a szenvedést.
Hiába néznek rám szánó szemekkel, nem játszom a mártírt. Egyszerűen senki nem értheti, hogy min megyek keresztül, mert senki nem ismer téged erről az oldaladról, senki nem tudja, hogy milyen vagy valójában.
Hogy érthetnék meg, hogy a hallgatásom, és az, hogy nem teszek semmit, nem puszta nem törődöm mazoista élvezet, hanem néma harc érted. Mert lehet így is küzdeni, hisz jól tudom, nem telhet el nap, hogy te nem vívódnál a velünk történteken.
Attól, hogy ködös tudatom mélyén érzem, hogy ennek már vége, nem adom fel a harcot, a magány harcot, mert míg nem állunk újra szemtől szembe, én képtelen vagyok újra élni, elsöpörni ezt a feketeséget. Csak te, csak a te tiszta kisugárzásod lesz képes arra, hogy egyetlen finom mozdulattal kirántson belőle. Én pedig naivan várom ezt a napot, mert nem tehetek mást, nem kaphatok utánad, mert az utamban áll ez a sötét, márvány páncél.
Csak a te kezed számára válik semmivé, csak te vagy képes kiengedni a börtönből, ahova öntudatlan zártál. Hiába kiáltanék utánad, hogy gyere le értem ide, ebbe az égető sötétségbe, de te csak halk morajként érzékelnéd, mint valami furcsa képzetet.
Nem maradt hát más fegyverem a harcba, minthogy szótlanul álljam a sarat, és mikor mozdulatlanná dermeszt az éj, szüntelenül kántáljam az elkeseredett igét, hogy szükségem van rád.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
