Egy szűk társaság; három kérdésekkel, és kimondatlan szavakkal túlfűtött diák, akik igyekeznek kitörni a hétköznapok monoton, szürke körforgásából. Mert igenis, vigyünk színt ebbe a fekete-fehér képregénybe, válaszoljuk meg a meg nem kérdezett, örök érthetetlenséget. Merjünk elmerülni a műveszet adta lehetőségekben.
A tükörben lévő fiú arca árnyékként vetül az enyémre, a vonásaink tökéletesen passzolnak, szinte érzem, ahogy a teste az enyémnek feszül, s belém olvad.
Aláhulló tincsei az én vállamat cirógatják, a belőle áradó kellemes narancs illat az én bőröm alatt tekereg, s ahogy felém nyúl, kezét lazán átvetve az üveglapon, puha érintésével birtoklón simít végig rajtam.
Felfuttatom a tekintetem a testén, majd én is érte nyúlok, közelítek felé a kezemmel, s ő leutánozza a mozdulataimat. Egy pillanat alatt érem el, s ahogy összefűzzük az ujjainkat, újult erővel kezd bizseregni a belsőm.
A szemébe nézek, s ő ugyanúgy tekint vissza rám; némán jelzem neki, hogy várjon, majd lassú, célirányzott mozdulattal fordulok hátra. A szoba másik végébe sétálok, s ahelyett, hogy egy pálcamozdulattal elérném, amit szeretnék, inkább saját kezemmel kényszerítem helyzetváltoztatásra a gondos precizitással faragott széket.
Valóságosabbnak érzem a hatalmam felette így, hogy a tenyerem alatt érezhetem a finom bársony megadó suttogását.
Pontosan a tükörrel szemben állítom meg, majd óvatosan elengedem, megkerülöm és ráereszkedem.
Közben Ő is hozott egy hasonló széket, és most velem szemben ül, s figyel. Arca nyugodt, testtartása kecses, bőre tündökölve öleli körbe.
Egy óra távolról jövő kattogása töri meg csupán a csendet, amit így magunk köré húztunk; az ablakot takaró nehéz anyag résein keresztül szökik be némi fény. A helyiséget félhomály uralja, de a tükröződő üveglapon túlról jövő halvány derengés álarc mögé vonja az arcom.
Érzem, ahogy újra és újra magába ránt az érzés; ismerős képekkel, mégis idegenként köszöntenek rám.
Elbűvölve nézem, ahogy felemeli a kezeit, közben meg-megérintve a combjait. Ujjait végighúzza a mellkasán, s én remegek az érintése alatt. A láthatatlan selyeming utat enged neki; a gombok némán szakadnak el az anyagtól, s landolnak a földön.
Meztelen bőre alatt megrándulnak az izmai, ahogy ujjaival apró köröket ír le a hasfalán.
Hallom a sóhaját, a fülemben cseng, és én vele formázom a szavakat…
Hirtelen kapja fel a fejét, mintha csak el akarná érni az ajkamról szökkenő hangokat; kezét a nyakam köré fonja, fojtogató mozdulataival élvezetet szít a testemben, s miután tűzet korbácsolt bennem, s magában, lágy mosollyal kezdi becézni az érzékeny bőrt.
A szemeit nem veszi le rólam, és én is képtelen vagyok elszakítani tőle a pillantásom. Tekintetem az övébe fúrom, hogy halva született párbajt vívjak vele.
Percekig mozdulatlanul ülünk, kezeim az ölembe ejtem, s Ő újra leutánoz. Nem kapom felé a pillantásom, csak épp, hogy érzékelem, hogy Ő is megmozdult. Hosszú, sötét pillái megrebbennek, szemében semmi kényszerűség, vagy fájdalom, csupán kíváncsi csillogás, ösztönös mazoizmus.
Egy kósza tincs az arcomba hullik, amit hanyagul simítok arrébb, s mikor felnézek, még épp, hogy sikerül elkapnom a mozdulatot, ahogy ő is a hajához ér. Mosolyra húzza dús, sötétre mázolt ajkait, majd kéjesen fogai közé szívja őket.
Érzem a csókját, ahogy harap, tüzes húsával érint.
A testem ívbe feszül, a szemhéjam aljasul lopja el tőlem a látványt…
Meztelen talpam a hűvös kőnek feszül, görcsösen próbál kapaszkodni a sima felületbe. A szék megnyikordul a tükrön túl, majd megérzem, ahogy az enyém is hátrébb csúszik.
Újabb érintések szaladnak végig a testemen, szellemkezek ragadnak meg; átcsúszom a tükrön túlra, vagy Ő jön át hozzám.
A zihálásom felerősödik, kapkodva veszem a levegőt; a suttogása a bőrömet perzseli. Ajkak, kezek, harapások, cirógatások…
Hirtelen egyenesedem ki, s csúszok le a székről; elment…
Felemelem a fejem, s arrafelé nézek, ahol őt sejtem.
A földön ül, ő is, s engem figyel. A tekintete izzik, perzsel… nem sokáig tudok rá nézni.
Az arca lassan kifejezéstelenné válik, elhomályosul; újra búcsúzni kell.
Ajkai elnyílnak, mintha mondani akarna valamit, majd lemondóan inkább csapdába ejti a szavakat.
Azt várod, hogy én szóljak? Megszokhattad volna már, hogy sosem teszem.
Felemelem a kezem, eltörlöm az arcomon megült, már amúgy is maszatos festéket. Kibújok az álarcomból, vagy éppen önmagamból…
Összezavarodottan hanyatlok az öntudatlanságba.
élj a pillanatnak(:
egy apró csoda:)
egy gondolat
"Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd."
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
