7. fejezet

Ryo

Lassan hajolok hozzá közelebb, látom a vágyat a szemében. Irántam. Elveszek a csokiszín mélységekben, melyek rebbenve zárulnak össze, mikor ajkaim végre elérik az övét. Puhán csókolom, nincs benne sietség, vagy önző vágy. Nem értem magam, miért mondtam el mindent neki, de leomlottak a falaim, maszkom a porban fekszik darabokra törve, mégsem félek. Végigsimítom a haját, le az arcáig, majd a vékony nyakat, de mielőtt tovább mennék, elhúzódom. Mosolygok rá, miközben kissé csalódottan biggyeszti le az ajkait.

Másnak érzem most magam, valahogy mégis jó, hogy nem kell többé elbújnom előle. Talán önkéntelen bontotta le maszkom, talán tudta mit tesz már nem fontos. A bizsergés maradt csak és a vágy. A vágy, hogy ismerjem őt, hogy mellette legyek, lebontva a falait. Mégsem siettetem, nem akarom kényszeríteni semmire. Lassan húzódom el, és állok elé kissé remegő lábakkal. Felhúzom magamhoz, és egy futó ölelés után kifelé indulok a lakásból, de hangja megállít.

 - Ma nem kell bemenned… a főnök elengedett… - súgja halkan felém, kissé rekedt a hangja én pedig csak bólintok, és tovább sétálok az ajtó felé. - Nekem sem kell bemennem… - szalad ki a száján, mikor kezem eléri a kilincset. Talán szeretné, hogy maradjak, látom rajta, hogy vívódik, ahogyan én is.

 - Elmenjünk valahová? - nézek rá kérdőn, mire kissé elpirulva bólint. Mosolyognom kell a zavarán, és visszalépdelve mellé leülök a kanapéra. - Elvihetlek valahova… de meg kell ígérned, hogy nem fogsz romantikus idiótának tartani - vigyorgok rá kissé, ahogy eszembe jut egy hely, ahol régen sokat jártam.

 - Yakusoku - feleli vidáman, és bemegy a szobájába öltözni. Végignézek magamon, majd gyorsan utána szaladok. Pólója már a földön és félmeztelenül keresgél a szekrényben. Elakad a lélegzetem, pedig nem az első alkalom, hogy félmeztelen látom. Bőre mintha világítana a homályos szobában, csábít, könyörög, hogy érjek hozzá, mégsem teszem.

 - Hazamegyek átöltözni, húsz perc múlva a parkban találkozunk – nyögöm ki nagy nehezen és elhagyom a lakását.

A délutáni napfény az arcomat simogatja, ahogy az embereket kerülgetve sietek haza. A szívem boldogan ver újra, reménnyel teli, de ahogy megérkezem az ajtó elé, kissé elönt a félelem. Most nincs itt a tündérem, aki megvéd a múlttól, csak magamra számíthatok. Lenyomom a kilincset és belépek, de a fojtó sötétség és magány helyett, csak a fényben úszó nappali vár. Megnyugodva lépdelek a fürdőbe és gyorsan ledobálva a ruháim a zuhany alá lépek. Jólesik a kissé hűvös víz, megbizsergeti a bőröm, de most nem élvezem hosszú ideig. Kiválasztok egy egyszerű farmert és egy fekete pólót, és már indulok is a park felé. Kissé késésben vagyok, így meggyorsítom a lépteim és pár perccel hamarabb érkezem. Ez az én szokásom, sosem tudok elkésni, még akkor sem, ha szeretnék.

Ideges vagyok, a gyomrom kicsit összeugrik és remeg a kezem. Ez nem randi. Nem lehet az.  Akkor mégis miért izgulok ennyire? Körbe-körbe sétálok a pad előtt, ahol néhány napja a kezét fogva ültem. Mosoly kúszik az arcomra, de aztán el is tűnik, nem kellene ennyire akarnom őt… hiszen én Takeót szeretem, vagy nem? Három év alatt megtanultam nem rá gondolni, megtanultam nem hiányolni, elnyomtam minden vele kapcsolatos érzést, és most már úgy érzem, elmúltak. Vajon tudod Ueda? Tudod, hogy mindent elsöpörsz, ami a múltból fájt? Félnem kéne tőle, de nem érzek mást csak vágyat. Rettegek csalódni, és újra elveszteni egy fontos személyt, de valahogy úgy érzem, ő nem hagyna el.

Egy kéz lágyan a hátamhoz ér én pedig nagyot ugorva majdnem előre esek. Megfordulva látom, ahogy rajtam nevet, de mégsem tudok rá haragudni.

 - Remélem, tudod, hogy megijesztettél - mondom neki kissé duzzogva, majd végigsiklik rajta a tekintetem.

Egyszerű sötét kockás farmert visel, egy fekete feliratos pólóban. Haját rendezetten a füle mögé tűrte, így előbukkant a fülbevalója is. Kezén egy egyszerű hajguminak tűnő karkötő pihent. Kék, zöld, fekete. Nem értem a jelentését, így csak megrázom a fejem, és kézen fogva magam után húzom a legközelebbi vonatállomásig. Látom az értetlenséget a szemében, de csak mosolyogva veszek két jegyet, és pár perccel később már a vonaton utazunk.

Kifelé néz az ablakon, az elsuhanó tájat kémleli a gyönyörű szemeivel, én pedig csak őt nézem. A nap sugarai táncolnak a haján vörösesre festve azt. Arca, mintha ragyogna ebben a fényben, boldogan csukja le pilláit. Az egész lénye megbabonáz, vonz, húz magához. Hozzá akarok érni, de félek, hogy összetöröm ezt a csodát magam előtt. Lassan rám fordítja a tekintetét, én pedig kicsit elpirulva fordítom el róla a fejem. Úgy viselkedek, akár egy szerelmes tini, de én nem vagyok tini, szerelmes meg legfőképpen nem. Gyönyörű, ez nem az én hibám, de nem szeretetem, hiszen nem is ismerem. Megrázom a fejem, majd ahogy a vonat megáll, lassan felkelek, és újra kézen fogva húzom a peronra.

Régen jártam itt, de a táj semmit nem változott. A tenger békésen hullámzik nem messze tőlünk, míg a másik oldalon kisebb dombok pihennek.  Látom, ahogy körbenéz, a csillogó szemeit, majd a tenger felé húzom. Szeretem, mikor a lábam alatt besüpped a homok. Csendben sétálunk egymás mellett, egyik kezem az övét szorítja, míg a másikban a cipőm fogom. A nap késői sugarai vörösre festik a vizet mellettünk. Hirtelen érzem, ahogy leránt magával, és a homokban kötünk ki. Vigyorogva ül fel és néz rám.

 - Miért éppen ide jöttünk? – kérdezi, én pedig csak vállat vonok.

 - Régen mindig Takeóval jöttem ide, de el akartalak hozni… - kissé elmosolyodom, ahogy eszembe jutnak az emlékek, de valahogy egyik sem hasogat, vagy fáj, csak bizsereg. - Hiányzott ez a hely, de… egyedül nehéz lett volna ide jönnöm – mondom neki egyszerűen, míg ő csak mosolyog.

 - Köszönöm – súgja felém halkan, mire csak megrázom a fejem, és feltűröm a nadrágom szárát, majd a tenger felé futva, belegázolok a vízbe. Természetesen mindenem vizes lesz, de nem érdekel, csak felé nyújtom a kezem, mire ő is beszalad mellém.

Egymást kezdjük fröcskölni és a víz alá nyomni, nem törődve a ránk tapadó ruhákkal. Közelebb úszok hozzá, és megölelve őt kigáncsolom a víz alatt, mire sikítva esik hátra engem is magával rántva. Elmerülünk mindketten a vízben, majd feljőve levegő után kapkodunk. Kezem még mindig a derekán pihen, ahogy közelebb húzom kicsit magamhoz. Az egész olyan romantikus, mint egy elcsépelt film egyik kockája, mégis más. Valahogy igaz és ebben a pillanatban nem érzem kínosnak, vagy túl romantikusnak. Szemei az arcomat kémlelik, közelebb hajol miközben karjait a nyakam köré fonja, s jobban hozzám simítja a testét. Megremegek a vízben, ahogy lassan ajkai elérik az enyémet, és akaratlan is még közelebb húzom magamhoz. Édesen kóstolgatjuk egymást, de lassan többet akarva csúszik ajkaim közé a nyelve, mire csak halk nyögéssel válaszolok. Érzem, ahogy elmosolyodik, de nem engedve tovább játszik ajkaimmal. Én pedig hagyom neki, hagyom, hogy azt tegyen, amit csak akar. Mert ameddig ő boldog, én is jól érzem magam.

Ueda

Mikor leszállunk a vonatról, és ő megint kézen fogva levezet erre a csodálatos partszakaszra, szinte a torkomra forrnak a szavak, mert nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, hogy itt lehessek vele.

Bár ez a kapcsolat, vagy nevezzük bárhogy, ami közöttünk van, elég kezdetleges és ingatag, így visszagondolva rettentő boldog vagyok, hogy végül kinyögtem, hogy én is kimenőt kaptam. Épp ide-oda kapkodom a fejem, s igyekszem minden egyes képkockát a fejembe vésni, hogy örökre emlékezhessek erre a helyre, mikor hirtelen a tenger felé kezd húzni. Csendben figyelem, ahogy látható élvezettel lépked a homokban, majd gondolva egyet levágódok a földre, összekulcsolt kezeink által magammal rántva őt is. Elégedetten vigyorgok rá, majd rutinos mozdulatokkal igyekszek megszabadulni a tornacipőmtől, hogy végre én is a talpam alatt érezhessem ezernyi homokszem finom nyomását.

 - Miért pont ide jöttünk? – bukik ki belőlem a kérdés, mire csak egy vállvonást kapok válaszul, de végül az intenzív kíváncsi tekintetemmel sikerül elérnem, hogy bővebben is kifejtse a válaszát.

Mosolyogva figyelem, ahogy mesél, bár a múlt felemlegetése most már kétfajta furcsa érzést ébreszt bennem. Először az az állandó tompa fájdalom és hiányérzet üti fel a fejét, de enyhén megrázva a sajátomat sikerül elhessegetnem, amihez azért be kell vallanom, hogy Ryo közelségének is sok köze van. A másik pedig ez az újfajta kétely, bizonytalanság az ő múltja, avagy jelenje miatt, ami Takeóhoz köti.

 - Hiányzott ez a hely, de egyedül nehéz lett volna eljönnöm – fejezi be végül, mire minden egyes gondolat sohase volt szárnyakon már tova is röppen a fejemből, és csak egy szót vagyok képes kinyögni:

 - Köszönöm.

Halványan a fejét rázva kezdi feltűrni a nadrágját, majd a művelet végeztével felkelve mellőlem a vízbe gázol. Csillogó szemekkel nézem, ahogy mint több száz kristálygyöngy csapnak fel a cseppek a lába nyomán, és én sem állhatom meg, hogy kövessem őt a lustán ringatózó habok közé, amit most szívszorítóan gyönyörű vörösre fest a lemenő nap fénye.

Utolérve őt mindenféle gyerekes butaságot kezdünk játszani, tapadós ruhával a testünkön futkosunk összevissza, és igyekszünk minél több vízzel beborítani a másikat. Nem vagyunk túl messze a parttól, de a víz épp elég mély ahhoz, hogy mikor kigáncsol, ijedten fuldokolva ellepjen engem. Persze, csak hogy ne legyen akkora a vigyor a képén, még épp sikerül őt is magammal rántanom, így pillanatok múlva egyszerre bukkanunk elő, s kapunk levegő után.

A derekamnál fogva tart, s egyre közelebb húz magához; az egész pillanat annyira idilli, hogy szinte már várom, hogy mikor csendül föl valami szerelmes taktus. És még sem zavar, hisz most annyira szabadnak érzem magam, annyira önmagamnak. A karjaiból nézek fel rá, és ahogy láthatom a szemében megcsillanni a hátunk mögött egyre csak bukó napot, kedvem lenne itt helyben össze-vissza csókolni. Szorosan a nyaka köré fonom a karjaimat, és úgy nyomulok hozzá, mintha el akarnék bújni benne, azt akarom, hogy minden porcikájával engem érezzen, ahogy én is magamba fogadom a közelségét. Nem tudok betelni vele, azt akarom, hogy a lehető legtöbb ponton érintkezzen a testünk, hogy minden egyes rezdülését magamba érezhessem. Megremeg, ahogy lassan az ajkára hajolok, és próbál ő is még közelebb húzni magához. Apró puszikkal kezdem behinteni az arcát, az állát, egyre közelebb haladva a szájához majd, mint éhes csecsemő kapok az ajkai után, s kezdem gyengéden szívogatni. Finoman kóstolgatjuk egymást, és hátamon futkosó halvány érintések, csak még jobban felcsigáznak. Ahogy kezeivel elmélázva, szinte öntudatlanul a nadrágom szélével játszik, ahogy ujjai itt-ott besiklanak a rám tapadt póló alá, egyszerűen nem bírok magammal, és még többet akarva a nyelvemmel kezdem ingerelni az ajkait. Nem sokat kell várnom, mint gyöngyöt rejtő kagyló nyílik meg előttem, hogy nyelvemmel a szájába csúszhassak. A halk nyögés, amit előcsalok belőle, megmosolyogtat, de nem hagyom abba a kényeztetést, szüntelen falom az ajkait. Ő pedig csak hagyja, élvezi, és szabad irányítást biztosít számomra, ezzel is igazolva a bizalmát. Azt az éppen csak bimbózó, de nagy ígéreteket rejtő bizalmát.

Elhomályosult szemekkel nézek fel rá, miután nagy nehezen sikerül elszakadnom tőle. Nem lépek távolabb, de valószínűleg nem is akarja, így további néma, összefonódott percek következnek, míg nem a természet nem hajtja uralma alá az akaratunkat. A víz egyre hidegebbnek tűnik, most hogy szinte mozdulatlanul állunk benne, a nap már csak épp hogy nyaldossa a hullámokat, majd pillanatokon belül ellepi őt is a víz. Legalábbis így látszik.

 - Ki kéne mennünk – hallok egy rekedt suttogást, közvetlen a fülem mellől, mire jóleső remegés fut végig a testemen – látod, remegsz is. Na gyere – fogja meg a kezem, mire én mosolyogva hagyom, hogy átvágva a hömpölygő tengeren, a part felé vezessen.

 - Köszönöm – mondom neki, mikor már a homokban trappolunk, ami most viszont piócaként tapad nedves testünkre. Kinn már jóval kellemesebb az időjárás, még így alkonyatkor is, így gyorsan leveszem magamról a hideg ruhákat, és egy szál boxerbe huppanok le a földre.

A tekintetével végig követ, majd csak utána kezdi ő is kihámozni magát a nedves göncökből, s felém lépve, közvetlen mellém ül le. Az oldalunk, a karunk, a combunk összeér, s azokon a pontokon, ahol tisztán érintkezik meztelen bőrünk egymással, mintha áramot vezetnének a testembe. Bizserget, és egyszerűen nem vagyok képes ép ésszel felfogni, hogy mi történik velem, hogy mi ez a delíriumos varázs, ami egész nap körülöttem, körülöttünk lebeg.

Állát a vállamra teszi, és onnan néz fel rám, a szemében ott ül, hogy szívesen hozott el ide, de nem mondja ki, és én sem követelem, ezzel tartjuk tiszteletben az emlékeit. Kezemmel óvatosan felé nyúlok, és megemelve az állát szemtől szembe fordulok vele. Hosszú pillanatokig csak némán tartva őt, kémlelem azt a sokat elmondó tekintetet, majd gyengéden homlokon csókolom, s elnyúlva a homokban magamra húzom. S csak fekszünk, hallgatjuk a csendet ebben a kiszakadt világban, ami most a saját világunkká vált.